Több mint tíz éve dolgozik a művészet, a színházi nevelés eszközeivel speciális gyermekotthonokban, javítókban, utógondozói házakban, gyermekotthonokban élő fiatalokkal. Az egyre nagyobb hullámokat verő Szőlő utcai botrányra és Gulyás Gergely kormányinfón tett kijelentésére – amivel az áldozatokat kriminalizálva igyekezett átkeretezni a történéseket – reagált is a Facebookon. Ebből kiderül, hogy mélyen feldúlja, ami zajlik. Milyen érzéseket, gondolatokat tud megfogalmazni most?
Ezekbe az intézményekbe nem látnak be a közemberek, szakmabeliek közül is csak azok mehetnek be, akiknek ott van dolguk. A politikusok is olyan emberekről beszélnek, akikről egyébként fogalmuk sincs, kicsodák, és közben még sötétebbre festik azt a láthatatlan világot, mint amilyen. Én rengeteget dolgoztam fiatalokkal, nagyon szélsőséges élethelyzetekből jövőkkel. Mint minden ember, ők is jóra születtek, és lehet is velük jót tenni. Egyikük sem tehet arról – az egészen biztos, hogy elsősorban nem ők tehetnek róla –, amiben vannak, de
ha azt a narratívát választjuk, hogy úgyis bűnelkövetők, és feketére satírozzuk őket, akkor ilyen alapon a Taigetoszt is vissza lehetne hozni.
Azért is fájdalmas, hogy mostanában megrázó fotókon, rácsok mögül kinézve látjuk őket, mert az érzésre ugyanazt sugallja, mint amit a politikusok mondanak róluk.
Milyen képet festettek az intézményrendszerről és a benne lévőkről a saját tapasztalatai?
Önmagában az is erősen traumatizáló, ha valaki csak bemegy és kijön, amit én is teszek évek óta, de gondoljunk azokra a jóval nagyobb érintettségű emberekre, akik minden egyes napjukat ott töltik, mert nem tudják, nem is akarják otthagyni ezeket a fiatalokat. Én is láttam szörnyűségeket, de csodálatos tetteket, hősies jelenléteket is. Az viszont biztos, hogy
mindenki lépésről lépésre sérül ebben, mert egyszerűen nem lehet kibírni egy gyerek nyomorúságát.
Találkozom olyan intézményvezetővel, akin azt látom, hogy önmagában a személyiségével, a természetével jelent biztosítékot arra, hogy jól teszi a dolgát, de ez is kevés, nem ennek kellene a garanciának lennie. Amit civilizációnak nevezünk, abba semmilyen módon nem fér bele, hogy gyerekeket hagyunk hátra, mert ők a legkiszolgáltatottabbak. Nincs senkijük, aki a vérük miatt szeretné őket, idegenek gondoskodnak róluk, ami eleve rettentően nehéz. És ahelyett, hogy ezen segítenénk, még koloncokat, súlyokat is pakolunk rájuk. Ebben nőnek fel, és nekik is lesznek gyerekeik, akik sajnos jó eséllyel viszik tovább az egészet.
Értem, hogy a felső tízezer el tudja – és akarja is – zárni magát azoktól, akik nem részesültek a kulturált együttélésben, felzárkóztatásban, de nekünk együtt kell élnünk velük, akiket elhanyagoltunk, és hagytuk, hogy ne jöjjenek velünk. Azt viszont már nem akarjuk, hogy a milyenségük hatással legyen ránk.
Sokaknak már az is meglepő lehet, hogy civilként van bejárás olyan helyekre is, amelyek kívülről nézve hermetikusan zártnak tűnnek.
Nem tudom, hogy először miért engedtek be, valószínűleg szerencsés együttállás volt. De muszáj kinyitni ezeket az ajtókat, ablakokat, amelyek mögé be vannak zárva a fiatalok. Nem azért, hogy idő előtt kirepüljenek, hanem hogy szellőztessünk: attól még, hogy be vannak zárva, ne legyenek elzárva találkozásoktól, új gondolatoktól, lehetőségektől. Hogy az a munkatárs, aki ott dolgozik, és már be van fordulva, magára tudjon tekinteni azáltal, hogy bejön egy másik ember.
Többször kerültem olyan helyzetbe, és volt konfliktusom amiatt, hogy tanúja voltam, hogy valaki oda nyúl, ahova nem kéne, és szóltam is.
