Egyszer, egy nyílt, erőszakos diktatúrában már megtapasztaltam, mit jelent együtt élni a nyilvánvaló, egyértelmű propagandával. Három és fél évtizeddel később már gyakorlottnak, rutinosnak kellene lennem. De nem vagyok. Ahogy mindenki, úgy én is nehezen élem meg a mindennapos, egyre agresszívebb, a személyes teremet is egyre mélyebben sértő manipulációt. Igaz, a mai önkény teljesen más természetű, mint az akkori. A propaganda műfaja, technológiája, hordozói is sokat változtak azóta. Egyvalami maradt állandó: a feszültség, amit kelt, és amivel együtt élni – rutin ide vagy oda – nagyon nehéz.
A Ceausescu-korszak propagandájának volt egy bája: minden ormótlan hazugsággal, hangulatkeltéssel szemben volt egy általános konszenzus. Senki sem gondolta komolyan, hogy a minden újság címlapján folyamatosan szereplő figura tényleg az, akinek mondja magát.
A „népünk bölcs vezérén” szívből tudott és lehetőség szerint akart is röhögni mindenki. És ez a közös tudás össze is kötötte az embereket: megteremtette a rendszertől szabadulni akarók biztos és erős közösségét.
A mai propaganda mögött azonban minden van, csak kritikus konszenzus nincs. Az emberek egy része elfogadja, elhiszi, más része ugyan átlát rajta, de cinikus módon hasznosnak tartja és összekacsint vele. Önként erősíti, terjeszti. A másik részét pedig felháborítja, nyomasztja. Van, aki némán tűri, elfordítja a fejét. Van, aki dühöng, tiltakozik. Van, aki aprólékos munkával cáfolni kezdi: az állítólagos adómegszorításon szereplő gemkapcsokról, az aláírásokról értekezik. Vagy arról, hogy az állítólagos kutya- és macskaadó mögött lévő állítólagos kutatóintézet, illetve tanácsadó cég létezik-e, és ha létezik, adott-e hasonló tanácsot.
Amit magunkkal viszünk 2025-ből
2025 próbára tett mindannyiunkat, a közélet történéseinek viharában éltük végig az évet. Volt azonban olyan dolog, amit szívesen viszünk magunkkal a következő, várhatóan még viharosabb esztendőbe is. Szerkesztőségünk munkatársainak szubjektív évértékelőiben most ezekre emlékezünk vissza. A sorozat többi cikke itt olvasható.
Egyik út sem járható. Ez a szembenállás ráadásul számos törésvonalat hoz létre, feszültséget szül, a hívők, a cinikusok, a lázadók és a beletörődők mérkőznek egymással szüntelen. Gyakran megfeledkezve arról a rendszerről, amely a propagandával eteti a közöttük éleződő konfliktust.
A legkínosabb a propagandahazugságok cáfolata, ellenőrzése. Körülbelül olyan, mintha felülnénk egy szellemvasútra, hogy arról értekezzünk: szellemek márpedig nincsenek.
Ha egy pillanatra is besétálunk a propaganda csapdájába, ha egy lélegzetvételnyi időre is komolyan vesszük, hogy ez a látszatvilág, amit elénk vetít, amivel hatni akar ránk, máris kiszolgáljuk a céljait, szándékait. Lehetségesnek fogadjuk el a nyilvánvalóan hazug, manipulatív állításokat. Elfogadjuk a saját védekező pozíciónkat, nagy garral bizonygatjuk, hogy nem mi loptuk el a kabátot.
Három és fél évtized távlatából újra nézem a Ceausescu-diktatúra propagandacikkeit, fotóit, meghallgatom a korabeli beszédeket. Váratlan metamorfózis történik. Egészen mást értek meg ezekből, mint amiről akkor az ellenzéki konszenzus szólt. Akkor, a rendkívül rossz, elmosódott újságpapíron, milliós példányszámban nyomott fotókon, a köztereken megjelenő tacepaókon azt látta mindenki: milyennek akar látszani, hogyan akar megmutatkozni a diktátor és a rendszer. És azon röhögött mindenki, hogy a valóság mennyire nem egyezik ezzel a rendszerrel. Hiúságot, magamutogatást, erőfitogtatást érzékeltek.
Hosszú-hosszú évtizedeken át nem tűnt fel, hogy ebben a diktatórikus magamutogatásban mennyi megfelelési kényszer és mennyi félelem volt. A korabeli rezsim elképzelt egy ideális embertípust, és olyanná maszkírozta a vezért, illetve a családját.
Elképzelt egy ideális társadalmat – és olyanná hazudta a hétköznapokat, amelyben az ország vergődött.
Kádár János szívós következetességgel prezentálta az „egyszerű, szerény kisember” figuráját. Megpróbált bizonyos mértékig, manipulatív módon önazonos maradni. Nyilván egyáltalán nem volt annyira egyszerű, mint aminek mutatta magát, szerénysége pedig inkább volt bűntudat és túlélési technika, mint morális belátás és önismeret. De valahol tényleg az volt, aki: kis ország kispolgárainak kis vezetője. A Ceausescu házaspár mindent megtett azért, hogy ne látszódjon: milyen mély szegénységből, korlátozottságból, képzetlenségből taktikázták fel magukat az ország élére. Ők maguk sem hitték a rendszer alaphazugságát, hogy olyan mélyről bárki olyan magasra juthat. Meghamisították a saját politikai pályájukat, a családtörténetüket, a magánéletüket. Rettegtek attól, hogy önazonosak legyenek, mert féltek a leszámolástól, a kiszolgáltatottá válástól. A propaganda, a látszatok a társadalmi megvesztegetés eszköze volt.
Ennyi évtized távlatából terápiás szemlélettel újragondolni a Ceausescu-propagandát, a diktátort és rendszerét az élethazugságai felől, az erőszakká átkonvertált félelem felől újraértelmezni elég nagy munka. Ma már annál a kérdésnél, hogy ki volt valójában Nicolae Ceausescu és Elena Ceausescu, izgalmasabb az a dilemma:
kikből állt a társadalom, amely nem vette észre, hogy a diktátor mennyire meg akar felelni, mennyire ki akarja szolgálni, és mennyire fél annak tagjaitól. Hogy épült fel ez a kollektív demokratikus önbizalomhiány, évtizedeken át tartó védekezésre való képtelenség.
Talán Ceausescu hírhedt, utolsó beszéde volt az első olyan megszólalása, amelyből tömegek hallották ki: fél tőlük a menekülő vezér, és az utolsó utáni pillanatban is aprópénzzel, juttatásokkal akarja a forradalmi tömeget megvesztegetni. Pedig Ceausescu összes beszéde hasonló módon épült fel – mégsem volt fül a meghallásra. És nyilván nem volt torok sem az ellentmondásra.
Elő lehet-e venni a mai Magyarországon ezt a terápiás szemléletet? Néhány héttel a Hatvanpuszta körül kialakuló politikai lebuktatóshow, burleszk után megtelt az ország Zelenszkij aranyvécéjéről szóló plakátokkal. Az eddig is egyértelmű volt, hogy az ukránellenes hangulatkeltéssel a rezsim mobilizál. Érthető volt, hogy Ukrajnáról, Zelenszkijről, a háborúról, a békéről mit hazudik. De azt az üzenetet, hogy az aranyvécé nem Hatvanpusztán, hanem Kijevben található: azt mennyire hallja meg az átlagember? És főleg: mennyire érzékelhető a folyamatos kommunikációs taktikázásból, az állandó vetítésből a mindent átható, mindent meghatározó, rendszerszintű félelem?
Reviczky Zsolt
Mi a valódi tartalma ennek a félelemnek, és mit lehet vele kezdeni? Ha terápiás céllal kezdjük el követni a magyar propagandasajtót, és nem az elsődleges tartalmat, a konkrét hazugságokat figyeljük, azokon dühöngünk, azokkal azonosulunk vagy azokat cáfoljuk, hanem a félelmet tapogatjuk le – akkor mit tudunk meg a valódi rettegőről (a rendszerről) és azokról, akiktől a rezsim retteg (a választópolgárról)? Az előbbiről azt, hogy a rezsim minden percben a saját bukásával kalkulál. Az utóbbiról pedig azt, hogy képesnek tartja a rendszerbuktatásra.
Az, hogy itt bármiféle kiszámíthatóság, fenntarthatóság lenne ebben a rendszerben, az senkiben, sem a rezsimet leváltani akarókban, sem magában a rezsimben fel sem merül.
Ez persze a rövid válasz. Mert ha hosszabban ki akarjuk fejteni a félelem rendszerét, akkor szembe kell néznünk azzal, hogy hányféle arca van ennek a rettegésnek, hányféle bukással számol, és az ellenállásnak hányféle formáját próbálja letörni (még mielőtt a valódi ellenállás, a valódi kritika megszületne). Milyen zsigeri, milyen ösztönszintű.
Szórakoztató játék amúgy, ha ezzel a szemmel olvassuk a magyar propagandát. Látleletként. Egy országnyi Rorschach-teszt elemeiként rendszerezve az állandó jelzős szerkezeteket, a verbális agresszió megannyi formáját, a megszégyenítés, a támadva védekezés alakzatait. Stíluselemek a kormány kedvenc propagandafelületének címeiből, a cikk születésének pillanatában: „köpni-nyelni nem tudott”, „izomból támadott”, „uszít, valójában a kiválóságot gyűlöli”, „vért izzadva bizonygat”, „felveszi a kesztyűt, és megtámadja a brüsszeli döntést”.
Egyetlen, egyetlenegy olyan cím sincs, amiben ne lenne kódolt agresszió.
Két út van. Vagy elfogadjuk a leosztott szerepeket, meghallgatjuk, mit mond az agresszor, és vele szemben elkezdjük bizonygatni, hogy az agresszió tárgya-alanya igenis tudott köpni és nyelni. Nem igaz, hogy izomból támadott, hogy uszít, hogy gyűlöl, hogy vért izzad stb.
Vagy leszállunk a szellemvasútról, nem megyünk be a sötét szobába, nem fogadjuk el a vetített valóságot, legfőképpen felmondjuk a rettegés rendszerét. Mindenféle külön értesítés helyett úgy döntünk: nem félünk.
Félelem helyett visszakérjük a saját, valódi valóságunkat, ragaszkodunk a sértések, szimbolikus és valós fenyegetések nélküli kommunikációhoz, az érvekhez. A lehető legnagyobb empátiával pedig jelezzük: ami körülöttünk zajlik, az nem közélet, nem politika, hanem a különböző pátiák rendszerszintű megnyilvánulása. Az állampolgár nem terapeuta, nem szakértő, nem dolga a gyógyítás. De azt a rezsimváltás részeként jelezheti, hogy mindenkinek, aki így vagy úgy beleragad a félelem rendszerébe (agresszorként vagy áldozatként), érdemes szakszerű segítséget kérni a terápiához és talpra álláshoz. Mielőtt végleg rázárná mindannyiunkra az ajtót az ön- és közveszélyes rettegés.
A minőségi újságírás nincs ingyen, ezért építjük 2019 óta a digitális előfizetői közösségünket. Ugyanakkor hiszünk abban, hogy vannak olyan témák, amelyeknek minél több emberhez el kell jutniuk. Cikkünket ezért mindenkinek hozzáférhetővé tesszük, de ha teheti, fizessen elő a hvg360-ra, hogy a jövőben is tudjunk fontos írásokat mindenkivel megosztani.
Nyitókép: Túry Gergely
