2025-ben az amerikai elnök fellebbentette a fátylat olyan történelmi törvényszerűségekről, amelyeket eddig nem vehettünk észre. Nem irónia, Donald Trump tényleg nagy tanító, igaz, ő ezt nem így tervezte.
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy távoli királynő, aki nem királynő, s neki egy itteni szolgálója, aki nem szolgája, és ezek a gazemberek el akarták küldeni a gyerekek pénzét a szomszédba, szegény Volodimirnek, aki nem szegény volt, hanem gazfickó, olyan gazfickó, akit gyepált a másik szomszédja: Vlagyimir nem király, nem gazfickó, aki igazándiból király és gazfickó. De Vlagyimir nem is gyepálja Volodimirt, ha mégis lövöldözi néha kicsit, hát legföljebb azért, mert megérdemli. Kicsit büntibe rakja, na. Kijárt már neki. Ott ült a homokozóban, foglalta a helyet, mekkora csúnyaság már. Vissza is ütött, mit képzel magáról?
A propagandát nem azért kell követni, hogy megtudjuk, mit hazudik a rezsim, hanem azért, hogy megtudjuk, mit hallgat el. És hogy szembenézzünk a hazugságok mögött rettegő hatalommal. Szubjektív évértékelő a demokráciáról mint terápiás gyakorlatról.
Víziszony, iskolai Cooper-futás, táncórán sarokba állítás, jazzbaletton helyhiány. A lustaság mellett minden adott volt, hogy több mint harminc éven át eszembe ne jusson sportolni. Hogy aztán legnagyobb meglepetésemre magamnak is bebizonyítsam, nem a biciklizés az egyetlen, amit ennyi idő után is meg lehet tanulni. Figyelem, a cikk nyomokban közhelyeket tartalmazhat.
Az általános iskolai technikaóráról fesejlő halvány emlékekből a mindennapjaimat meghatározó hobbi lett. És kiderült, hogy mindennek még tudományos alapja is van.
Eljött a téli szünet, ami arról is szól, hogy páran a szerkesztőségből belevágunk egy olyan cikkbe, ami messze kívül esik a sokéves rutinon. A téma egy személyes élmény, ami idén a leginkább mellbe vágott. Kihívás végre nem arról elmélkedni, hogyan fosztották ki a jegybank Pallas Athéné alapítványát. A jelenség, amit választottam a gyerekeinkről szól, akik összehasonlíthatatlanul értékesebbek, mint az elsíbolt százmilliárdok. Az én szubjektív sztorim informátora a kisebbik, 17 éves lányom, aki jóváhagyta, hogy megírjam.
Az idei év számos örvénnyel tett próbára, és a közéleti zűrzavart elnézve ezzel nem voltam egyedül. Azzal sem vagyok egyedül, hogy a felnőtt balettben olyan biztos pontot találtam, amelyre mindig számíthattam. Sokan – idősek és fiatalok, rutinosak és tapasztalatlanok, edzettek és a formájukat keresők – fedezik fel maguknak ezt a csodálatos műfajt, amely a testet és a lelket is képes megmozgatni.
Mi köze egy mentett spánielnek a receptgyűjteményemhez, és miért kötődik örökre a karácsonyhoz Jane Austen, aki mellesleg idén lett volna 250 éves?
Egy-egy látványos fotó után az elismerések mellett sokszor azt is megkapom, hogy „könnyű neked, onnan bárki tud ilyen képet készíteni”… Nem, egyáltalán nem könnyű. Sok olyan körülmény van, ami légifotózásnál bizony a fotós ellen dolgozik. Ezekre fel kell készülni és persze reagálni is szükséges, méghozzá pillanatok alatt. S ha minden összeáll – s persze szerencsém van – csak akkor készülhet el a megálmodott tökéletes kép. Vagy egyenesen képpár.
