A Scorpionst Rudolf Schenker alapította 1965-ben, ön 1969-ben, 21 évesen csatlakozott. Már akkor elég jó volt az angolja?
Egyáltalán nem. A dalainkat a britek ihlették, a Rolling Stones, a Beatles, a Who, a Kinks és még sorolhatnám. Ehhez a gitárközpontú zenéhez semmi más nem illett, csakis az angol. Legalábbis a mi fülünknek így volt az igazi. Más német bandák németül énekeltek, létezett a krautrock nevű német irányzat is, de minket mindig az angolszász világ vonzott. Meglehet, az angolom kezdetben nem volt valami jó, de nem ez volt a lényeg, hanem a hangzás, és hogy mit akartunk kifejezni.
Járt nyelvtanárhoz, vagy elég volt, hogy az angol példaképek lemezeit hallgatta?
A stábunk kezdettől nemzetközi volt, a nyelvtudás elengedhetetlen volt ebben a környezetben. Kemény volt angolul írni a dalokat, de ha nem így teszünk, sosem jutunk ki a német nyelvterületről. Ahogy sok helyi bandával ez történt.
A nyolcvanas években Amerikában is befutottak. Az amerikai hard rock formációk befogadták a Scorpionst?
Nem volt más választásuk. Az ütőkártyánk mindig is a koncertezés volt. Már ’79-ben felléptünk Amerikában. Barátságos versengés volt, és nem csak mi voltunk külföldiek. Sok mindent meg kellett tanulnunk, a legfontosabb talán a kommunikáció volt a közönséggel. Keresztül-kasul beutaztuk az Államokat, minden este más-más arénában játszottunk. Az AC/DC-vel, az Aerosmithszel és Ted Nugenttel turnéztunk. Látva, mekkora erőbedobással játszunk, hamar elfogadtak minket. Pedig az AC/DC és különösen Bon Scott után színpadra lépni nem kis kihívás volt. Minden új albummal, minden új turnéval előbbre léptünk, míg végül a Scorpionsból headliner lett.
Milyen volt a kapcsolatuk az AC/DC-vel?
A ’79-es turnén az Indiana állambeli Fort Wayne-ben is felléptünk, egy Holiday Innben szállásoltak el minket.
Ott, reggeli közben ismerkedtem össze Bon Scott-tal. Odajött az asztalomhoz. »Hi, Bon vagyok. Hi, én meg Klaus.« A kezdetektől fogva baráti volt a viszony az AC/DC és a Scorpions között.
Nagy mázli volt, hogy nem klubszinten kellett megvetnünk a lábunkat Amerikában, hanem rögtön az arénákkal kezdhettünk. Erős menedzsment kellett ehhez.
