A minőségi újságírás nincs ingyen, ezért építjük 2019 óta a digitális előfizetői közösségünket. Ugyanakkor hiszünk abban, hogy vannak olyan fontos témák, amelyeknek minél több emberhez el kell jutniuk. Cikkünket ezért mindenkinek hozzáférhetővé tesszük, de ha teheti, fizessen elő a hvg360-ra, hogy a jövőben is tudjunk fontos írásokat mindenkivel megosztani.
A Trafó aktuális kiállítása a sebezhetőség és a kiszolgáltatottság élethelyzetei köré épül. Finoman érvényesíti a részvét szempontját a testi vagy szellemi problémákkal küzdő emberekkel kapcsolatban; érzékenyen közelít a gondoskodás kérdéseihez, a gyógyulás, az ápolás gyakorlása és elfogadása mentén felmerülő dilemmákhoz. Gadó Flóra és Szalipszki Judit kurátorok a Trafó „SEMMIT RÓLUNK NÉLKÜLÜNK” összművészeti fókuszába illeszkedően alakította ki a kurátori koncepciót, amely a sérülékeny csoportok és létállapotok művészeti reprezentációjára összpontosít. A nemzetközi kiállítás egy tavalyi prágai tárlat (Fotograf Zone Festival) módosított formájaként valósult meg.
A Tinta a tejben a gondoskodás szimbólumait hozza játékba, így összeolvasható a Ludwig Múzeum Finom illesztések – Golden Repair című aktuális bemutatójával is. Mindkét kiállításhoz érvényes viszonyítási pontot nyújt a reproduktív munka fogalma. A gondoskodás, ápolás, javítás, fenntartás mind a női feladatok tárgykörébe sorolhatóak – erre reflektálnak az alkotók. A nők szerepe a családi élet működtetésében nemzedékek óta halmozódó mentális teher – az otthonápolás, a gyereknevelés, az akár fogyatékossággal vagy tanulási nehézséggel küzdő családtagok gondozása alapjaiban határozza meg a nők lehetőségeit. A társadalmi rendszerben a nők gondoskodási terhei máig nem csökkentek jelentősen.
Biró Dávid
A kiállítás ezt a kiélezett, több szempontból kiszolgáltatott helyzetet eredményező struktúrát is vizsgálja. A sérülékenység mellett a fáradtság motívuma is végigvonul a kiállításon. Hogyan függ össze a produktivitás és a pihenés hiánya? Miként kapcsolódik össze a kiszolgáltatottság a kimerültséggel? Hogyan lehet egyáltalán megküzdeni az állandósuló fáradtsággal az ápolásban és a gyógyulásban?
A kiállítás elgondolkodtató szempontokat vonultat fel. A kurátorok az ableism és ageism kritikájával, vagyis az ép, fiatal és produktív test rendszerszintű normává emelésének elítélésével párhuzamosan hangsúlyosan érzékeltetik a női nézőpontot. A tárlaton bemutatott élethelyzetek, a betegséghez és a felépüléshez kapcsolódó rítusok közül az anyaság első időszakának kiszolgáltatottsága (Fátyol Viola) kerül párbeszédbe a mellráktúlélő öntudatos kiállásával (Joe Spence).
A női test változásának megélése különböző életszakaszokban a kortárs feminista kritika mellett a művészetben is érvényes téma. A női reproduktivitás szimbólumaként megfogalmazott „anya gyermekkel” ikonográfiai modell évszázadok óta mintaként szolgált a női attribútum ábrázolására. Fátyol Viola érzékeny képein új szemszögből tekint az univerzális témára. A nehézségek, a bizonytalanság, az aggodalom felől közelít a sebezhető anyai testhez és lélekhez. Fátyol 2023-as Titokzatos anya sorozatában röntgenképként rögzített egy újszülöttet tartó arctalan alakot (Koponyás akt). Az átvilágított testek földöntúli fénnyel ragyognak a galériatérben, akár egy Madonna a templomban. A sorozathoz tartozó maszkszerű képek (Ultrahang maszk 1., 2.) az elcsépelt, önfeláldozó anya toposzát értelmezik újra: a félelem, a kimerültség és a megfelelési vágy tükröződik a kontúrtalan arcokon. Ezzel együtt az ultrahang használata a magzati fejlődés vizsgálatának gyakorlatát is felidézi.
Biró Dávid
Joe Spence Az egészség képe (1982-1990)című fotósorozata a mellrákot (és leukémiát) túlélő fotós személyes történetére épül. Spence dokumentálta, ahogy a személytelen kórházi közegben próbálta megőrizni a teste feletti kontrollt, és a méltóságát. A mellrákkezelés és a sebészeti beavatkozás nyomán átalakuló testére írt feliratok az önrendelkezés, a gyógyuláshoz való jog mellett a tárgyiasított női test hagyományos képi világára is reflektálnak. Bár a sorozatot az orvosával együttműködve hozta létre, társadalmi kérdések iránt elkötelezett fotósként Spence kritikusan szemléli a gyógyulás világát. A művész a patriarchátus színpadának tekinti a modern orvoslást: „az egészségügyi színtér sztárja nem a beteg, hanem az orvos”. A gyógyulás és az ápolásra szorultság kiszolgáltatottsága mellett Spence ráirányítja a figyelmet az idősödő női test és a szépségkultusz összefüggéseire is. Mit tekintünk szépnek és egészségesnek?
Ide kapcsolható Leah Clemens alkotása, aki a termelési kényszer ellenében megfogalmazott pihenéskultuszhoz közelít kritikával. Az Összeomlás (2019) című munka látványvilága egyszerre idézi az alvásklinikák világát és a haditechnikában használt hőkamerák baljós hangulatát. A művész alvás közbeni életjelenségeit mérő műszerek és kábelek a fekete-fehér videón indákként hatnak – így az ember és gép közötti átmeneti állapot mellett a biotechnológia etikai kérdéseit is felvetik.
Biró Dávid
Bár az alvás a pihenés, a gyógyulás tere, sokan küzdenek alvászavarral, ami a túl intenzív mindennapi élet ritmusával is összefügg. Az alvás az orvoslás tárgyává válik, az alvásproblémáktól szenvedő ember a kiszolgáltatott páciens helyzetébe kerül. A tudattalan állapotokra jellemző sérülékenység miatt az alvás és az álmok területe a művészi kísérletezés számára évszázadok óta inspiráló közeg. Clemens baljós képi világot teremt az elmélyült pihenés társadalmi összefüggéseinek: a test feletti kontroll megtartása és visszaszerzése a belső szabadság megélésének alapvető eleme.
Hac Vinent normatív testtapasztalatokat kitágító videóinstallációja a szenzomotoros érzékelés területét is bevonja a művészi kifejezésmódok körébe. A Kemény ellenállás (2020) című többcsatornás videó a hallássérült embert a hallókészüléken keresztül a kiborgok és a science fiction világához kapcsolja. A hallássérült művész a segítő technológiai eszközök jelentőségét és korlátait vizsgálja. Vinent munkája az új technológiai médiumok társadalmilag érzékeny használatával a crip studies vagyis a kritikai fogyatékosságtudomány keretében értelmezhető. Érzékletesen mutat rá, hogy a fogyatékosságellenes (ableist) társadalom mit tekint fogyatékosságnak – és milyen az ép test.
Gernot Wieland videója, mely a kiállítás címét is adta, a kirekesztettség sokrétű élményét dolgozza fel. A groteszk hangvételű rövidfilmben valódi és fiktív gyerekkori emlékek kapcsolódnak össze a kollektív mitológiával. A Tinta a tejben a gyermekrajzok látványvilágát ötvözi finom humorral, így ér el nyugtalanító, szinte kafkai hatást. A videó központi kérdése, hogy hogyan éli meg az egyén a másságot egy közösségen belül: a család mikrovalóságában vagy a társadalmi közegben.
Biró Dávid
A marginalizált helyzet kihívásaira kérdez rá Ulbert Ádám munkája is. A Mendemondák a Bolondok Hajójából (2018) címűsorozatának két képe a középkor jellegzetes metaforájának új olvasata. A társadalom peremére szorult, mentális betegségekkel küzdő, gyakran ítélkezéssel találkozó emberek kirekesztése a normalitás világából mára a gondoskodás válságának metaforájaként is felfogható.
A kiállításon szereplő különféle – gyakran hatalmi vagy orvosi kontextusban használt – képalkotó stratégiákra és fotografikus eljárásokra tett utalások (ultrahang, hőkamera, röntgen) ellenpontjaként különösen üdítő Barbora Zentková és Julie Gryboś munkájának jelenléte a térben. A szlovák-lengyel művészduó a tapintással kapcsolatos tapasztalatok mentén kísérletezik az újrahasznosított anyagok lehetőségeivel. Munkáik kulcseleme a tárgyalkotás: gyakran csődbe ment cégek kiszuperált bútorait értelmezik újra. A Teaborogatás a szemeinken (2021) című installáció a fáradtság és a relaxáció kettőségének világába kalauzol, miközben a kollektív kimerültség társadalmi hatásaira kérdez rá. Mit tegyünk, ha fáradtak vagyunk, de nem akarunk annak látszani? Tegyünk teafiltert a karikás szemünkre! Ez a házi praktika kortárs életbölcsességként is értelmezhető, hiszen a társadalmi elvárások szerint fenn kell tartani a termelékenységet és az aktivitást.
Biró Dávid
Zentková és Gryboś teával festették meg a hagyományosan font és kezelt gyapjút, melyből konceptuális bútorokat készítettek. Ám használni nem lehet ezeket a tárgyakat, nem lehet leülni az így készült padra – csak látszólag nyújtják a puha pihenés áhított lehetőségét. Az installáció a hagyományos kézimunka meditatív jellegét, a monoton tevékenység relaxáló hatását helyezi a középpontba. Így az alkotás a kapitalista társadalmak termelési kényszerével a kétkezi munkát mint minőségi időtöltést állítja szembe; egyben felvillantja a könnyebbülés egy lehetséges módját is: a végtelen fáradtságnak néha talán pont az elmélyült figyelem az ellenszere.
Nyitókép: Biró Dávid
