Mackóalsófelső-háború – Az én hetem Krusovszky Dénessel

Próbál az ember, jelen esetben én, kiszakadni a valóságból, azaz éppen hogy a valóságban benne maradni, a valóságosabb valóságban, a hétköznapokban, a bevásárlásokban, óvodai turnusokban, főzésben, mosásban, ne adj isten munkában, de akárhogy is próbálja, folyton ráterhelődik a figyelmére egy másik réteg, egy másik valóság, a létezés tudatának valamiféle abszurd árnyjátéka. Hogy az a melegítő például. Mert nem csak az, hogy a világ működése önmaga paródiájába fordult, ráadásul egyáltalán nem is vicces ez a paródia, hanem, hogy a paródia paródiájában élünk, amiben egyetlen közös minőség van csupán, mégpedig, hogy hiába kettőzzük-hármazzuk a paródiát, a végén így sem igen tudunk nevetni rajta. Pedig a végén kéne. De nem. Szóval, hogy az rendben van, vagy nincs, hogy az éjszaka leple alatt egyszer csak rárepülnek egy ország fővárosára idegen gépek, és kiemelnek onnan egy x-et vagy egy y-t. Mert véletlenül sem mondom, hogy az az x vagy y erre nem szolgált rá, de közben meg még sincs rendben, hogy ezt így lehet. Vagy igen? Végül is, többé vagy kevésbé, ilyen vagy olyan formában azért mindig is lehetett, nem igaz? Tegyük a sutba naivitásunkat. Ilyesmivel mindig szoktak próbálkozni, aztán vagy bejön vagy sem, vagy sajnáljuk, akivel megesik vagy kevésbé, vagy igazságosnak gondoljuk, vagy szörnyűnek. Adott esetben mindkettőnek egyszerre. Mint kábé most is. De hogy a melegítőnadrág. Szóval az, hogy miután Nicolás Maduro – nevezzük nevén végre – egykori (talán) remek buszsofőrt és (biztosan) szörnyeteg diktátort kiemelték a Delta Force erőszakipari szakmunkásai, majd befotózták az ígéret földjén történt landolása után (ami, ha jól értem, önmagában is jogsértő dolog volt, mármint a fotózás, de hát ilyen részletekkel már ki törődik), s ez a kép közzététetett, a frissiben exé váló diktátor esti ruhaneműje egy csapásra kultstátuszba került. Olyannyira, hogy az azonos típusú, egyébként végtelenül jellegtelen szürke Nike mackóalsó és -felső percek alatt hiánycikké vált – globálisan. Szóval én csak azt akarom jelezni, hogy a világ, amiben élünk, nem csak diktátorrabló világ, hanem rablott diktátor-melegítőt fetisizáló világ is. Elsőre nem hangzik szörnyűnek, meglehet, de ha jobban belegondolunk, épp ésszel szinte elviselhetetlen mégis. Olajháború? A lópikulát: mackóalsófelső-háború.

És akkor még a Gönland körüli hercehurcáról nem is beszéltünk. Jégkorszak. Az kellene most, de kurva gyorsan. Vagy egy totális leolvadás, amire, valljuk be, több esélyünk van. Alighanem eltűnünk hirtelen, mint erdőben a hiúznyom.

Egyébiránt milyen történésekről tudok a magam kisvilágából beszámolni? A minap ellátogattunk Arima Onszenbe. Ahogy a neve is mutatja, ez egy onszenfalu, Kóbe fölött valamivel, a Rokko-hegy túloldalán, Oszakától mondjuk egy órányi autózásra – tehát nagyon közel. Az egyik legrégebbi forrásfürdő-központ, szinte minden sarkon pöfög-bugyog-sistereg egy vulkanikus forróvíz-kút, s nagyjából ötszáz éve épül itt erre iparág. Fürdő fürdő hátán, közte hotelek, rjokanok, éttermek, büfék, butikok. Egyébként nem rongyrázós a dolog, a legtöbb hotelbe ránézésre egy rendes magyar oligarcha a kislábujját nem dugná be. Ezzel együtt (és éppen ezért) első blikkre nem ez a legérdekesebb hely, ahol mostanában jártunk, de valóban elég jót lehetet itt ereszkedni, és végül is ezen kívül mást nem is ígér a falu. Mondhatni, nem élnek az ígéretcunami eszközével – bár ezt, mármint a cunamit amúgy ilyen kontextusban nem hiszem, hogy jó néven vennék a japánok. Mindenesetre egy kis hó is hullott, amikor odaértünk, de persze semmi nem maradt meg belőle, viszont a lelkünk alaposan kiázott a rádiumos vízben.

Juteszembe – nem is tudom, miről –, az elmúlt héten majdnem átéltem életem első rendesen érezhető földrengését. Elvileg átéltem már többet is, nincs ebben valóságferdítés, egy alkalommal egy egész nagyot, de egyikre sem emlékszem sajnos. Az egyik például Kjúsú szigetén ért utol, egy hegyi kempingben, a csodás Aszo vulkán közelében. Csakhogy éjszaka történt, és nem ébredtünk fel rá, csak a reggeli hírekben láttuk, hogy beremegett a környék. A mostani rengés epicentruma a Japán-tenger partjánál volt, de Oszakáig elértek a hullámok, én viszont – milyen tragikus – épp az erkélyen teregettem, s a ruharázás közben fel sem tűnt, hogy valami nagyobb erő is megmoccant. A gyerekek sikítozására léptem be a nappaliba, akik azt harsogták, hogy mozog a ház. Valóban, a lámpa kapcsolózsinórja vidáman kilengett, de én a show átélhető részéről valahogy lecsúsztam. Ez a kilengés maradt nekem mindössze. Hát, majd legközelebb.

De ha már lámpa meg lengedezés. Gyújts világot, fiam! – szólal meg egy rekedt hang a fejemben. De milyen hang! Jó lett volna még hallgatni sokáig, de hát eddig is micsoda élmény volt, nem lehet eléggé hálásnak lenni érte. És tényleg, jó volna végre gyújtani már némi fényt. Csak ne lenne ennyire elviselhetetlenül messze a kapcsoló.