Rég abbahagyta a filmrendezést, de a filmezést nem. Tarr Béla pokolian fog hiányozni a magyar filmnek, a mi dolgunk pedig az, hogy megőrizzük az örökségét – ami sokkal több volt, mint a mesterművek, amiket rendezett.
Legyen saját hangjuk, legyenek önmaguk, és küldjék el a picsába a filmipart. Ha nincs pénzük, az sem baj: vegyék fel a filmet az iPhone-jukkal, vágják meg a számítógépükön, és terjesszék az interneten. Csak az a fontos, hogy szabadok legyenek. Hogy mindnyájan szabadok legyenek.
Miután az Európai Filmakadémia egyik elnökségi tagja „a valaha volt egyik legnagyobb filmrendezőnek” nevezte, beszédében ennyit üzent Tarr Béla a fiataloknak, akik a tanácsát kérték, hogyan is érdemes filmet csinálni.
Nem váltotta díjra a jelölését sem Buda Flóra Anna 27 című rövidfilmje, sem a Műanyag égbolt című animációs filmdíj az Európai Filmdíjak átadóján Berlinben, de rangos díjat kapott Tarr Béla, és színpadra állt Borbély Alexandra is. Az Egy zuhanás anatómiája agyonnyerte magát.
Nem annak szánta, de ez volt Tarr Béla ars poeticája. Lehetett volna úgy is, hogy a minden idők leghosszabb magyar nagyjátékfilmjéről, a hét és fél órás Sátántangóról és a végtelenül hosszú, vágás nélkül felvett snittjeiről híres Tarr Béla memoárja legyen paradox módon a világ legrövidebb könyve, ha megírta volna. Csak ez a két dolog szerepelt volna benne, és el is mondott volna róla mindent:
Legyetek szabadok, és szarjatok a rendszerre.
Hogy Tarr Béla filmjei nagyon fognak hiányozni, az nem mostani állítás, ezt a mondatot halála előtt már tizenöt évvel kimondhattuk, és ki is mondtuk megannyiszor, olyan nagyságokkal egyetértésben, mint Juliette Binoche, aki maga győzködte Tarrt, hogy ne hagyja abba a filmezést. De Tarr Béla végtelen szabadságába beletartozott az is, hogy kimondta, és haláláig be is tartotta, hogy A torinói ló után nem készít több filmet, mert elmondott mindent, amit el akart mondani. Rendben: ez az egy mondat még bekerülhet abba a képzeletbeli, rekordrövid memoárba:
Arról készíts filmet, amit tényleg mindennél fontosabb elmondanod.
Tarr Béla következetes volt, következetes a művészetben, és – sajnos – következetes abban is, hogy amit kimondott a filmezés abbahagyásáról, azt sosem vonta vissza. Igaz, fogott még kamerát a kezébe, de az „csak” egy színházi előadásához használt vetítés volt: a Bécsi Ünnepi Heteken (Wiener Festwochen) mutatta be Missing People (Hiányzó emberek) című előadását, performance-át, egy cigicsikkekkel, ételmaradékokkal teli térben. Az egyik falra vetített filmből kiderült: amit látunk, egy vacsora maradványa, a vacsorával pedig kétszázötven Bécsben élő hajléktalant vendégeltek meg. Egyszer az életben megadták nekik a mindennapi kenyerüket. Tarr Béla tudta, mennyire fontos adni.
Tarr, amíg filmezett, a filmjeivel adott a nézőknek, de amióta nem filmezett, talán még többet adott, ha kevesebbeknek is. Mert hiába szerénykedett az Európai Filmakadémia díjátadóján, ahol tiszteletbeli életműdíjat kapott (ami sokkal nagyobb elismerés a „szokásos” életműdíjnál, előtte mindössze öt rendező kapta csak meg), persze hogy nem csak annyit tudott ő mondani a hozzá forduló fiataloknak, hogy küldjék el a filmipart a picsába, és fogjanak egy iPhone-t. Folyamatosan tanított, nem középiskolás fokon, és nem is csak az egész népét: alapított filmes iskolát Szarajevóban, elnökölte a kormány által einstandolt Színház- és Filmművészeti Egyetem örökségét továbbvivő Freeszfe-t, és folyamatosan segített a fiataloknak. Utolsó „filmje” Olasz Renátó Minden csillag című alkotása volt: producerként végig segítette a fiatal színész első, mindössze négymillió forintból létrehozott nagyjátékfilmjét, ott volt a vágószobában is, és mindezért egy fillért sem fogadott el. És nem fogadott el egy fillért a workshopokért sem, amiket fiatal filmeseknek tartott a Freeszfe-n, sőt felajánlotta a Sátántangó kópiáját árverésre, hogy segítse a szervezet működését.
Olasz Renátó első, állami támogatás nélkül, szinte ingyen forgatott nagyjátékfilmje, a Minden csillag egy olyan estét mutat be, amilyet talán mind átéltünk már harminc fölött. Ismerős, de egy bizonyos szintnél nem kéne, hogy ismerősebb legyen, mert nem akarunk benne magunkra ismerni. Kritika.
Tarr Béla azt is zseniálisan csinálta, amikor ars poeticájának megfelelően elküldte a picsába a filmipart: miután rendezőként abbahagyta a filmezést, rögtön összehozta a Magyarország 2011 című szkeccsfilmet. Felkérte a magyar film legnagyobb rendezőit Mészáros Mártától és Jancsó Miklóstól Pálfi Györgyön és Török Ferencen át Jeles Andrásig és Kocsis Ágnesig, hogy egy-egy rövidfilmben mondjanak valamit a magyar filmkészítésről. Mindezt akkor, amikor az Orbán-rendszer egyik első intézkedéseként szétverte a magyar filmipart. (Talán már kevesebben emlékeznek: mire sikerült létrehozniuk a kormányhoz hű Nemzeti Filmintézetet – akkori nevén még Nemzeti Filmalapot – Andy Vajna meghívásával, egy hosszú átmeneti időszakban egyszerűen nem volt magyar filmtámogatási rendszer, és nem készültek filmek.) „Ez a film mindazon emberek összefogásából született, akik még mindig felelősséget éreznek a magyar film sorsa iránt” – írta Tarr a Magyarország 2011 előszavában.
Tarr Bélánál nagyobb felelősséget kevesen éreztek a magyar film sorsa iránt, de az egyetemes filmművészet sorsa iránt is.
Tarr Béla halálával nem a filmek fognak hiányozni, mert a filmek velünk maradnak örökre (és aki képes megnézni egy nap egy fél évad Stranger Thingst, annak semmiféle akadályt nem jelenthet végigülni a Sátántangót sem). Tarr Béla halála után a legjobban az fog hiányozni, hogy legyen egy művész, aki ennyire következetesen, ennyire kompromisszummentesen, ennyire kitartóan, ennyire szenvedélyesen, ennyire önzetlenül és ennyi tudással képviseli a magyar film és az egyetemes művészet érdekeit. Tanítson, neveljen, segítsen mindenkinek abban, amiben igazán fontos: hogy akár egy iPhone-nal is, akár a picsába elküldött rendszerrel szemben is meg tudja mutatni, amit fontos megmutatnia.
Tarr Béla nem hagyta abba a teremtést, amikor nem rendezett többet: teremtő szelleme azóta is a filmkészítést szolgálta. Utolsó filmjében, A torinói lóban az Isten – vagy ki tudja, kicsoda, miféle erő – lépésről lépésre visszacsinálta a teremtést, míg újra el nem jött a sötétség.
Minden magyar művésznek, aki felelősséget érez a magyar film sorsa iránt, mostantól kötelessége azért is dolgozni, hogy senki ne csinálhassa vissza azt a teremtő szellemet, amit Tarr Béla is képviselt.
Nyitókép: Reviczky Zsolt
Manapság ritkán nyilvánul meg ilyen hosszú szövegben Orbán Viktor, aki a jelek szerint szívére vette kedvenc újságjában, a Nemzeti Sportban megjelent jegyzetet a Felcsút kivételezett helyzetéről.
A világ legnagyobb iparági monstruma él, átalakul, és virul.
