A minőségi újságírás nincs ingyen, ezért építjük 2019 óta a digitális előfizetői közösségünket. Ugyanakkor hiszünk abban, hogy vannak olyan fontos témák, amelyeknek minél több emberhez el kell jutniuk. Cikkünket ezért mindenkinek hozzáférhetővé tesszük, de ha teheti, fizessen elő a hvg360-ra, hogy a jövőben is tudjunk fontos írásokat mindenkivel megosztani.
„Érintetlen gyöngyszem Tanzánia partjaitól alig 50 kilométerre! Vakító fehér homokos part, türkizkék tenger az Indiai óceán legromantikusabb szigetén! A hely, amelynek ízei, illatai és tájai ámulatba ejtenek!” – az utazási irodák ilyen, és ehhez hasonló leírásokkal csábítják a fűszerszigetként is emlegetett Zanzibárra a turistákat. Nem is sikertelenül: 2025-ben például közel egymillióan érkeztek látogatóba, hogy megmártózzanak a földi paradicsomként reklámozott hely élvezeteiben.
Két fiatal magyar képzőművész, Hoffmann Delilla és Gwizdala Dáriusz egy hónapos zanzibári „ismerkedő látogatás” után tért vissza a szigetre, hogy másodjára a korábbinál jóval hosszabb időt töltsenek ott egy általuk kitalált, utóbb nagy kitartással és találékonysággal kivitelezett művészeti projekten dolgozva. A színes és egzotikus helyszín sok eleme őket is megfogta, de érdeklődésük iránya kezdettől fogva tovább mutatott a bejáratott turistaútvonalaknál. Be akartak nézni a díszletek mögé, és mint az várható volt, tapasztalataik eléggé eltértek a prospektusok hirdetéseitől, de legalábbis átszínezték azt.
Zanzibári cégér
Gwizdala Dáriusz
„...A sziget sajátos, hétköznapi valósága (...) leginkább egy »trópusi westernként« írható le: olyan térként, ahol a kommersz nyaralások és nyaraltatások mögött a hétköznapi, illetve rendszerszintű korrupció, a Black Magic hiedelemvilága és a törvények alatti nemzetközi kalmárkodás határozzák meg a valódi rendező elvet” – ez a szöveg már a budapesti 1111 GalériábanStyle Ipocímmel megrendezett kiállításukhoz készült kísérőlapon olvasható. A galéria falain túlnyomórészt Zanzibár utcai cégér-kultúrájának fotókon dokumentált, és a hely szelleme által ihletett formában kinyomtatott példányai láthatóak, vagyis azok az eredetileg garázsajtókra és falakra festett és rajzolt figurák, melyek naiv ábrázolásmódjukkal egyszerre fakasztanak mosolyt és keltenek elismerést. A végső soron az art brut körébe sorolható, sokszor ismeretlenek által és praktikus célokra készített, sajátos jegyeket mutató példányok a szigeten mulandóak, de ez a kiállítás, és a mellé készült kiadványok megőriznek jópárat, miközben szociológiai és kultúrantropológiai kérdéseket vetnek fel.
„Zanzibáron, főleg a (fő)városban, Stone Townban végtelen mennyiségben látni az utcán portrékat, állatábrázolásokat, tárgyakat; ez a cégér-kultúra egy önmagát gerjesztő vizuális világ. Már az első egy hónapos tartózkodás alatt megfogott minket az, amilyen módon ezek a falfestmények, cégérek hozzátartoznak az utcaképhez”
– mondja Gwizdala Dáriusz, aki a Magyar Képzőművészeti Egyetem (MKE) szobrász szakán végzett, majd a Pécsi Egyetemen (PTE) doktorált képzőművészet-elméletből.
„Nem is művészek festik, hanem legtöbbször a boltosok saját maguknak; sőt, nem is kritérium az ügyeskezűség. Nagyon szeretem az outsider művészetet, és minden hasonló szabadabb, akár elszállt vizuális ügyet. Korábban Magyarországon is készültek mindenféle gyűjtéseim, például vidéki buhera dolgokból, meg másból is, ami nem a professzionális képzőművészeti világból jön. Nálunk, itthon egy adott boltláncnak mindenhol ugyanolyan a dizájnja, a színvilága, a formája.
Zanzibáron nincs üzletlánc, de még azt sem biztos, hogy egy női vagy férfi fej alatt – ami a legtöbbször fodrászatot jelent – az adott helyen valóban fodrászat van, lehet, hogy a hely ma már raktár vagy műhely.
Egy könyvre való fotót készítettem ezekről már az első út alatt.”
Válogatás zanzibári fodrászatok felfestményiből
Gwizdala Dáriusz
Egy ilyen zanzibári művészeti-kultúrantropológiai mélyfúrás megszervezése és főleg finanszírozása nem egyszerű feladat, nem feltétlenül jönnek szembe az emberrel erre vonatkozó pályázati kiírások, nem is beszélve a kutatások-gyűjtések-alkotások utólagos bemutatásának lehetőségéről. Ezúttal azonban (szinte) minden összeállt.
„Dáriusznak sikeres lett az Eötvös-pályázatra beadott anyaga. Felvette a kapcsolatot a két zanzibári egyetem közül a Suzával (State University of Zanzibar), ők lettek a pályázathoz szükséges befogadó intézmény. Később Dáriusz tartott is előadásokat is az egyetemen” – világítja meg az előzményeket Hoffmann Delila, aki festő szakon végzett a PTE-n, és jelenleg a második mesterképzését végzi a MKE-n.
„Engem a közösségi festészet és a művészetterápia érdekel igazán. Az pedig, hogy ha a közös festés gyerekekkel valósulhat meg, még izgalmasabb. A zanzibári általános iskolák falain – de más intézményeken is – sok oktató jellegű falfestmény van. Számos iskolában könyvek sincsenek, így az ábrák és rajzok részben oktatási célzattal készülnek. Például az ábécé egyes betűihez az azzal a betűvel kezdődő főnév (többnyire állatnév) rajza társul, például az „f” hez egy hal (fish) ábrája, így tanulnak olvasni a gyerekek. Az I do it 4 you alapítvány munkatársait elkísérve lehetőségünk nyílt egy iskolalátogatásra, azt követően pedig önállóan kezdtünk el járni iskolákba, vittünk festéket magunkkal, és a gyerekekkel együtt festettünk a falakra. Az ezekről készült fotók is láthatóak most a kiállításban.”
„A gyerekekkel együtt zajló festőakciókban az volt az érdekes, hogy nem kész koncepcióval érkeztünk a pedagógiai megközelítést vagy a kompozíciót illetően, hanem sok dologban rögtönöztünk. Ez szerintem érdekesebb kapcsolódás annál, mintha belemennénk egy kolonialista/posztkolonialista jelleggel terhelt ügybe”
– teszi hozzá Dáriusz. „Szinte mindig azt látni, hogy a nyugati gondolkodásból fakadó segíteni vágyás, esetenként kompenzáció eleve meghatározott, kész narratívák helybevitelét jelenti, ami a helyzet minden szereplőjét meghatározza. A mi esetünkben ez egy kicsit oldottabban zajlott, és én utólag ezeket a festőalkalmakat olyan játéktérként értelmezem, amikben megjelentek különbözőségek és hasonlóságok is: találkoztunk kultúrafüggetlen motívumokkal - mint amilyenek pl a teherkocsik vagy falusi házak –, de voltak olyanok is, amelyek teljesen helyi jellegűek. Ez az izgalmas keveredés kizárja az előítéleteket és paneleket, vagy legalábbis tompítja.”
Általános iskolai közösségi falfestés Mchanganiban
Gwizdala Dáriusz
Visszatérve a cégérfotó-gyűjteményre, Dáriusz ezek lokális hátteréről mesél: „Zanzibár városának jellegzetes utcaképét garázsszerű épületek sora adja, amelyekben különböző funkciók váltakoznak. Rengeteg fodrászat van, és a kiállításon látható portrék többsége is fodrászatot jelöl, bár az is előfordulhat, hogy nem azt, hanem autó- vagy motorszervízt, kis zöldséges boltot, vagy bármi mást. Ezek a festmények egyszerre működnek dizájnelemként és jeleznek egyedi művészeti törekvéseket. Egyébként
a helyiek ezekre azt mondják, hogy fundi. A fundi szuahéli nyelven azt jelenti, hogy javítani, de ha valaki szakmunkát végez, akkor arra az illetőre is hivatkozhatnak fundiként.
A szigeten az időjárási viszonyok, az erős UV sugárzás meg a páratartalom miatt folyamatosan erodálódnak a dolgok, mindent mindig javítani kell, és sok dolog nem is pótolható. Nagyon szegény a helyi lakosság, ezért minden tele van ilyen Mad Max-es, állandóan újrahackkelt tárgyakkal, járművekkel vagy épületekkel.”
Zanzibári boltfestések
Gwizdala Dáriusz
A két művészeti projekt – a közös iskolai festések, illetve a helyi art brut-szerű jelek, rajzok fotódokumentálása – párhuzamosan folyt, mígnem egy ponton a két alkotó megemelte a tétet.
„A fotógyűjtésünket nagyközönség elé akartuk tárni. A turisták és a helyiek számára is egyértelművé szerettük volna tenni, hogy van itt valami figyelemre méltó. Az átlagturista nem fogja magától ezekre az ábrázolásokra felkapni a fejét. Nyilván kell ehhez egy olyan szem, amely érzékeny az utcai művészetre, és egy ember, aki csinál ebből egy gyűjtést”
– magyarázza Delilla. „A fotózott anyagból Dáriusz többfajta füzetet, zineket készített, amiket piacokra vittünk ki. Leginkább a külföldiek vásárolták, főleg olyanok, akik ott élnek. A bevételből finanszíroztuk azt a nyomtatást, amely a szállásunk kertjében kialakított műveket bemutató kvázi helyi múzeum anyagához kellett. A projekt neve Street Art Museum Zanzibar lett.”
A Street Art Museum Zanzibar részlete
Gwizdala Dáriusz
„Megpróbáltuk a legtöbbet kihozni a gyűjteményből, azt akartuk, hogy minél több fókuszt kapjon” – mondja Dáriusz. „Photoshopban alakítottam a fotókat, kereteket terveztem hozzájuk, amelyek között voltak virágosak és egyszínűek. A nyomtatáshoz olyan közönséges reklámmolinót használtunk, amilyenre kültérre szánva itthon is nyomtatnak. 2023 szeptemberében volt a megnyitó, csináltunk rá nyitóeseményt is. Az UV sugárzás persze hihetetlen gyorsasággal párologtatja el a festéket; mire eljöttünk, voltak olyanok, amelyek a már teljesen kifehéredtek a napon. A mostani kiállításban van egy olyan fotó is, amelyen látni, hogyan nézett ki a »múzeumunkban« az egyik példány Zanzibáron in situ, a kertben: két faléclábon állt a fára kasírozott molinó. Úgy húsz darabot állítottunk ki ott, voltak köztük kétméteresek is.”
A kérdésre, hogy a zanzibári művészeti projektjük magyarországi bemutatójának számító kiállításnak a címe (Style Ipo) mit jelent, Dáriusz azt mondja:
„Az ‘ipo’ egy szuhaéli kifejezés, azt jelenti, hogy van, elérhető. Zanzibáron a házak falán gyakran olvasható például, hogy ‘samaki ipo’, vagy’ juicy ipo’, azaz van eladó hal, van mangójuice… Ez adta az ötletet, hogy a kiállítás címe legyen Style Ipo.”
Hideg téli napokra (de különben is) nagyon ajánlott a kreatív zanzibári hétköznapok elemeit központba állító, szellemesen installált kiállítás – fotók, falra helyezett ill. törzsi maszkba rejtett digitális kijelzők, vinylre nyomtatott fotók, és némi hangzó anyag – megtekintése. Érdemes keresni a galériában a tematikusan összeállított zine-eket is, és belelapozni. Nem verik nagydobra, de a zine-ek és a különféle színes paszpartuval együtt kinyomtatott cégér-fotók megvásárolhatók. Ki tudja, lehet, hogy az alkotók még visszamennének a szigetre egy újabb kör erejéig...
Nyitókép: A Style Ipo kiállítás. Fotó: Gwizdala Dáriusz
