Az ennivaló is fontos, de még fontosabb, hogy legyen kihez odabújni.
A lelkeket melengető japán állatkerti sztori, az átmenetileg internetes világsztárrá váló makákógyerek és az anyját pótló hatalmas (majdnem igazi makákóanya méretű) plüss orangután története mellé kívánkozik háttérként egy klasszikus kísérlet.
Harry Harlow amerikai pszichológus az 1950-es évek végén kétféle műanyával hozott össze majomkölyköket. (Ehhez persze előbb el kellett választani a kicsiket a saját anyjuktól – emiatt jogos bírálatok érték a kutatócsoportot.) Kissé leegyszerűsítve a kísérlet lényege az volt, hogy
a kölykök (rhesusmajmokról volt szó) a lehető legtöbb időt a szőrös, puha pótanyához bújva töltötték, és a hasonló, de csupasz fémből készült figurához csak akkor mentek át, ha annál volt a cumisüveg, és csak annyi időre, amíg jóllaktak.
„Nagyon sokat köszönhetünk ezeknek a kísérleteknek abból a szempontból, hogy megtudtuk, mennyire fontos a testi közelség és a gondozóhoz való kötődés az egészséges fejlődéshez – mondja Kubinyi Enikő, az ELTE Etológia Tanszékének vezetője. – Ezek megvilágító erejűek voltak az emberi csecsemőnevelésben is, mert a szakirodalomban annak idején széles körben elterjedt, hogy a gyerekeket hagyni kell sírni, hogy megerősödjenek, külön szobában kell hozzászoktatni őket, hogy meglegyenek egyedül. Ezek a kísérletek is rámutattak, hogy az ilyen gyereknevelési módszer rendkívül káros.“
