Nem szoktam politikusokkal álmodni, sőt, az utóbbi időben egyre kevesebbet álmodom. Orbán Viktor győri országjárása után viszont valami történt. Másnap reggel sírva ébredtem, az egész testem remegett, és bár nem tartom magam félénk embernek, rettegő érzés szorongatott.
Felhúztam a redőnyt, és kitártam az ablakokat, ömlött be a napfény, én pedig szépen lassan kezdtem megnyugodni. Az álom hatása ugyanakkor továbbra is a bűvkörében tartott. Újra és újra felidéztem a kétségbeesett érzést, amit az váltott ki, hogy az álmomban hatalmas, kigyúrt férfialakok magasodtak fölém, elvették a telefonom, és hiába kiáltottam segítségért, mindenki elfordította a fejét.
Nem kell álomfejtőnek lenni ahhoz, hogy az álmom értelmezhető legyen. Az utóbbi időszak a legintenzívebb, amit valaha átéltem. Többször értem haza mostanában hajnalban, mint amikor még bulizni jártam. Most szórakozóhelyek és pesti kocsmák helyett vidéki országjárások fideszes moshpitjében hánykolódtam, a gödi Samsung gyár árnyékában interjúztam Magyar Péterrel, vagy éppen a szerb határon túl, a vajdasági naplementében kerestem egy álmerénylet helyszínét.
Még mindig nem szűnt a szorongásom, úgyhogy elővettem Zadie Smith angol író esszékötetét, hátha ez majd eltereli a figyelmem. Az egyik fejezet címén megakadt a szemem: “The Dream of the Raised Arm” (A felemelt kar álma). Az esszét Smith az amerikai választások napján, 2024. november 5-én írta, egy német női újságíró, Charlotte Beradt „Álmok a Harmadik Birodalom alatt” című könyvének a recenziójaként.
Beradt a náci Németországban kezdte gyűjteni hétköznapi emberek álmait. Nem volt könnyű dolga, sokan már az álmaikról sem mertek beszélni. „Tilos álmodni, én mégis álmodom” – jegyzetelte le az újságíró több alkalommal, a diktatúrában élők mondatait. Attól tartva, hogy egy házkutatás alkalmával az álomjegyzetek bajba keverhetik, az újságíró átírásokkal álcázta projektjét.
A „párt” kifejezést a „családdal” helyettesítette. Hitler, Göring és Goebbels nevei helyett Hans, Gustav és Gerhard nagybácsit írt. Letartóztatás helyett influenzát. Így furcsán hangzó családi történetekbe álcázva, könyvek gerincébe rejtve maradtak fent a jegyzetek, amelyekből először egy kisebb válogatást írt meg egy magazin számára „Álmok a diktatúra alatt” címmel, később pedig könyvben dolgozta fel a témát.
A magyarul álmodók
Egy kollégám nemrég arról mesélt, hogy már megint Magyar Péterrel álmodott. Azt mondta, szerinte nincs ember az országban, aki még nem álmodott vele. Én Magyar Péterrel pont még nem álmodtam, de kíváncsi lettem, hogy mennyire jelenik meg a politika mások álmaiban is.
Először az érdekelt, hogyan kommunikál a két legnagyobb párt vezetője az álmokról – azokról, amiket éjszaka álmodunk és azokról is, amiket nappal. Egyikük a szó legszorosabb értelmében beszél az álmokról, a másik pedig a magyar néplélek vágyaként.
Magyar Péter – aki próbálja visszavenni a hazaszeretet és nemzeti szimbólumok jelentését a Fidesztől – előszeretettel használja „a magyarul álmodók” kifejezést, mint a nemzeti identitás egyik meghatározó kritériumát. „Aki magyarul álmodik, magyarul gondolkodik, éljen bárhol a nagyvilágban, az az ember szereti a hazáját” – hallhattunk a Tisza miniszterelnök-jelöltjétől több alkalommal az országjárása állomásain. A Magyar Péterről készült Tavaszi Szél című dokumentumfilm alcíme „az ébredés” is beszédes lehet.
Ha az álmainkban tükröződik a hazaszeretetünk mértéke, akkor mit mondanak el rólunk a választási kampányban megélt álmaink?
Orbán Viktor a „magyar álomról” mint kézzelfogható gazdasági célról beszélt egy péntek reggeli Kossuth Rádió-interjúban. „Ha van magyar álom, akkor annak lényege a saját otthon, mert ez adja a végső függetlenséget” – mondta a miniszterelnök a háromszázalékos hitelre (és az amerikai álomra) célozva. A valóságban sokunk számára a saját ingatlan viszont épp ez marad: mindig csak álom.
Az álmok összegyűjtése történelmileg kritikus időszakokban jól mutatja a kollektív tudatalatti működését és pszichés állapotunk felmérésére is szolgál. A második világháború alatt több író tett erre kísérletet. Szittya Emil „82 álom a második világháború idején” című munkája „nem álmoskönyv, a legjellemzőbb, magyarázatokkal ellátott álmok gyűjteménye, hanem sokkal inkább a történelmi traumára koncentráló, egy váratlan forráscsoportot, az álmokat használó mikrotörténeti gyűjtés” – írta Gucsa Magdolna fordítói jegyzeteiben.
Charlotte Beradt „Álmok a Harmadik Birodalom alatt” című könyvében hasonlóan fogalmaz. A náci rémuralom alatt gyűjtött álmok szerinte „nem naplóbejegyzések, hanem inkább éjszakai feljegyzéseknek nevezhetők, önkéntelen pszichés tevékenységből fakadnak, miközben a külső politikai események belső hatásait olyan aprólékosan követik nyomon, mint egy szeizmográf. Így az álomképek segíthetnek értelmezni egy olyan valóság szerkezetét, amely épp rémálommá válik”.
