Durica Katarina
író, újságíró, fél tucat gyerek- és felnőttkönyv szerzője. 2018-as regénye, A rendes lányok csendben sírnak a felvidéki magyar maffia áldozatairól szólt, a Városi rókák a brüsszeli éjszakai élet világát mutatta be, a Mennyit adtál érte? pedig a béranyaság kérdéseit.
Új regénye, az Üveghattyú két magyar nő története, akik Brüsszelben próbálnak boldogulni. Az egyikük Rita, családanya, aki beáll dolgozni egy temetkezési vállalkozóhoz, a másikuk Laura, tehetséges táncos. Melyik szál volt meg előbb?
Brüsszelben éltünk, amikor Magyarországon meghalt egy hozzánk nagyon közel álló személy. A halálhír és az urnás temetés között eltelt egy hónap. Végig hiányérzetem volt, láttam őt élve, és aztán már csak az urnát. Hiányzott a testtől az elbúcsúzás, és azt is furcsának éreztem, hogy ez alatt az egy hónap alatt semmit sem tudunk a testről, hogy pontosan hol van, ki érhet hozzá, hogyan zajlik a hamvasztás. Ruhában hamvasztják a halottakat vagy nejlonzsákban, koporsóban vagy anélkül, senki sem tudott választ adni, miközben őrült nagy összegeket kellett fizetnünk. A temetés mindenütt drága, de Magyarországon extrán az, az itteni életszínvonalhoz viszonyítva elképesztő luxusnak számít.
Itthon nagyon kevesen engedhetik meg maguknak a méltó búcsút, egyszerűen azért, mert nincs rá pénzük. Így hát hazaviszik a hamvakat, és temetés, rítus, tor, családi összejövetel nélkül a könyvespolcra teszik az urnát.
Ez indított el azon az úton, hogy mélyebben beleássam magam a témába. Az előző regényem, a Mennyit adtál érte? a fogantatásról, a születésről, az élet elejéről szólt, ez pedig a végéről. Mindent elmond egy kultúráról, ahogyan a halottaival bánik, és ahogyan világra jönnek a gyerekek.
https://hvg.hu/360/20241101_hvg-temetes-urna-hamvasztas-koporso-hvg-tenytar
A regény sokat foglalkozik azzal, hogy Magyarországon mennyire másképp állnak a temetkezéshez, mint a Felvidéken vagy éppen Brüsszelben.
A budapesti temetkezési kultúra, vagy inkább annak hiánya szerintem az egész világon különleges. Rendkívül eltávolító, az emberek eltartják magukat az egésztől, nem tudnak és nem is akarnak tudni semmiről, szűk körben járnak temetésekre. A középkorú magyar felnőttek jelentős része nem is látott még halottat.
