Az 1989-es rendszerváltás óta egyik kormány sem tudott – vagy nem akart – stabil, kiszámítható, valóban pártsemleges és a minőségi újságírást tiszteletben tartó médiarendszert kialakítani. Pedig a működő demokrácia minimális feltételei nem bonyolultak: átláthatóság, elszámoltathatóság, kritikus hangok, kiegyensúlyozottság, pontosság. És annak elfogadása, hogy az újságíró nem partner, nem ellenség, nem poloska, és végképp nem díszlet, hanem a nyilvánosság képviselője.
Egy. Régen rossz, ha már arról kell beszélni, hogy most éppen ki uralja majd a médiát, ugyanis nem uralhatja senki. A szabad média lényege az állampolgárok képviselete: az újságíró a választó nevében kérdez. Ott van mindenhol, ahol a döntések születnek, és felteszi a mindenkit érdeklő kérdéseket, ellenőriz, számonkér, kontextust ad, magyaráz. A kormány dolga nem az, hogy szeresse ezt, hanem hogy elfogadja, és képes legyen együttműködni. Engedje a hozzáférést a közérdekű információkhoz, és – ami az elmúlt 16 év fényében talán utópisztikusan hangzik – adjon érdemi válaszokat a kérdésekre. Ehhez nem nagyívű gesztusok kellenek, hanem prózai garanciák: nyílt sajtótájékoztatók, állandó interjúlehetőség azokkal, akik közpénzről és közéletről döntenek.
Kettő. Azonnal el kell kezdeni a médiapiac strukturális torzulásainak felszámolását. Nincs még egy európai ország, ahol a legnagyobb reklámozó maga az állam; a központi költségvetés nem lehet a kedvenc médiumok mecénása. Az állami hirdetések rendszere az elmúlt években nem egyszerűen igazságtalan volt, hanem a Fidesz üzeneteit terjesztő hálózat pénzügyi támogatására irányuló fegyver. A haverokat, a Fidesz-propagandát csaholókat mesterségesen életben tartó rendszer ignorálta a tőle függetleneket, és hátráltatta őket abban, hogy a közönségükhöz mérten monetizálják a szakmai sikereiket.
