Várszegi Asztrik: Nem az a kérdés, hogy van-e mondanivalója az egyháznak, hanem az, hogy elhiszik-e neki ezek után

Várszegi Asztrik nyugalmazott pannonhalmi főapát egy olyan, több mint ezeréves szerzetesrendnek az elkötelezettje, amely alapítójának, Szent István királynak a szándéka szerint naponta az ország, a mindenkori magyar nép jólétéért, épségéért imádkozik. Az elmúlt évtizedek közéletileg egyik legaktívabb, ma már nyugdíjas egyházi méltósága idén lett 80 éves, és ma is sarkos véleménye van a világról. Pannonhalmán kérdeztük a múlt terheiről, az újrakezdés esélyeiről és arról, hogy lehet-e még kapcsolódni a lélekhez.

Idén ünnepelte a nyolcvanadik születésnapját. Ez alatt a nyolcvan év alatt a rendszerek valamilyen módon mindig megpróbáltak beleszólni az emberek életébe. Hogy viselte ezt a beleszólást, milyen személyes vagy adott esetben intézményi védelmi rendszert épített ki?

Nyolcvan évem alatt három rendszer is megpróbált beleszólni saját és szerzetesközösségem életébe. A kérdés számomra az volt: hogyan lehet ezt úgy túlélni, hogy az ember megőrizze belső szabadságát. Háború utáni, bizonytalan világba születtem, kis híján menekültként Németországban, de aztán mégis itthon, Sopronban. A „kettős nevelés” gyermeke voltam. Korán megtanultam, hogy amit otthon kimondtunk, azt máshol nem szabad, nem lehetett. Ezzel együtt kialakult, vagy kifejlődött bennem egy ösztönös érzékenység – mint a denevéré: közel megyek a falhoz, de az ütközés előtt visszafordulok. Ez az érzékenység segített eligazodni a változó rendszerekben.

Gyermekkoromat a szeretet védte. Fiatalon, 18 évesen azonban az Evangélium radikalitásával választottam utat: bencés szerzetes lettem, a sok családi és iskolai, társadalmi ellenállás ellenére. Ez belső biztonságot adott, és segített elkerülni a nyílt összeütközéseket a szocializmus idején.

Várszegi Asztrik
HVG / Fazekas István

1989 után egy ideig azt hittem, valódi szabadság jött el, de később visszatért bennem a korábbi óvatosság. Megmaradt az önálló, olykor kritikus véleményalkotás, amit igyekeztem mértékkel, „diplomáciai síkon” megfogalmazni. Sok bírálat ért, de soha nem védekeztem. Lassan megtanultam a sivatagi atyák bölcsességét. Egy alkalommal – írják a sivatagi atyák – vendég jött a kolostorba és a szerzetestestvérek azt kérték az apáttól, mondjon valami bölcsességet, tanítást a vendégnek. Az apát válasza ezt volt: ha a hallgatásomból nem tanul, a beszédemből sem fog tanulni.

Összefoglalva: a nyolcvan év alatt sokszor elmentem a falig, koppantam is, de belső függetlenségemet, szabadságomat megőriztem. Talán az évszázadok tapasztalatai formáltak bennünket magyarokat így.

Amennyiben?

Hallgatunk, mert tűrnünk kell, és egy adott pillanatban képesek vagyunk gyorsan váltani. Mint most is, ahogy a választás sokaknak meglepetést okozott. A létező szocializmus vége felé gyakran idézték az autóst, aki balra indexelt és jobbra tartott. Most is mintha így, csak fordítva történt volna.

Az elmúlt néhány hétben feje tetejére állt a világunk, és a lelkesedéssel párhuzamosan sok ember gyászol most. Vagy az életében elmaradt lehetőségeket, a veszteségként megélt éveket, vagy a tévedéseit az elmúlt 16 évből.

Tapasztalok egy harmadik reakciót is, amely különösen elszomorító: sokakból hiányzik a múlt értő feldolgozásának képessége, a valósággal és a tényekkel való őszinte szembenézés bátorsága. Pedig történelmünket újra kellene olvasnunk és hitelesen értelmeznünk.

Túl gyakran válunk történelmi féligazságok és a hamis nemzeti romantika áldozataivá. Ezt a tudatlanságot a hatalmon lévők rendre kihasználják.

https://hvg.hu/360/20241225_hvg-szeretem-magyarorszagot-mert-varszegi-asztrik

Hozzászólások