Gyerekkorom nyarai az egres tüskés bokrai, a ribizlibokrok és a málnaszedés körül forogtak. A nagymamám kertjében minden zugban volt valami bogyós: piros és fekete ribizli a kerítés mentén, egres és málna a kert végében. Mosás nélkül tömtük magunkba ezeket a gyümölcsöket a testvéreimmel, de a szedés végére még így is bőven maradt elég a kosarainkban ahhoz, hogy a nagymamám fel tudja használni őket.
Sokunknak van valami egészen érzelmes a bogyós gyümölcsökben, nekem ez a kert volt az, ahol anno magától értetődő módon termett minden, majd ahogy teltek az évek, tűntek el belőle fokozatosan a gyümölcsök. A barackkal kezdődött, aztán mindenből egyre kevesebb lett.
A bogyósok lassan tűnnek el a hétköznapokból. A boltokban kapható málna íztelen, gumiszerű, a ribizli és egres pedig egyre ritkábban kerül elénk.
Erről a kérdésről beszélgetett egy nemrégiben tartott workshopon Horváth Boldizsár, a Farm2Fork alapítója és Mautner Zsófia két termelővel: Tkacsik Mártával, a Patikakert alapítójával, és Laczkó Attilával, a kemencei bogyósgyümölcs-termelővel. A beszélgetésből kibontakozó kép egyszerre szól munkaerőhiányról, klímaváltozásról és arról, hogy a beltartalom és az íz – Tkacsik Márta szavaival – kéz a kézben jár.
1. Szedni jó – mentálisan is
A bogyósgyümölcs-termesztés Magyarországon a kilencvenes évek vége óta drámaian visszaszorult. Tkacsik Márta felidézte, hogy a régi téeszek idején csak az ő vidékükön 540 hektáron termesztettek málnát, a ribizlifélék (fekete, fehér, piros) pedig további ezer hektárt tettek ki. Mára ennek töredéke maradt.
Szeder feldolgozása a Berkenye hűtőházban
Fülöp Máté
A visszaesés két ok együttállásából fakad. Az egyik az emberhiány. A bogyós gyümölcsök szedése ugyanis nem gépesíthető: a málnát kézzel, szemenként kell leszedni, hajnali öt és tíz óra között, amíg a gyümölcs hűvös – utána a meleg miatt szétnyomódik, péppé válik a kosárban. Egy jól termő tőkéről egy szedő naponta 25–30 kilót tud leszedni, de ehhez sok kéz kell, és egyre kevesebb az, aki erre vállalkozik.
A másik ok a szárazság. Az aszályosodó, egyre szélsőségesebb nyarak miatt a régi felvásárlói és hűtőházi rendszer összeomlása után megmaradt ültetvényeket is egyre nehezebb fenntartani: a tűző nap és a hosszan tartó vízhiány egyenesen leégeti a bogyókat a tövön, a növény pedig stresszhelyzetben inkább a túlélésre, mintsem a termésre programozza magát. Ahogy Tkacsik Márta fogalmazott: a növény genetikailag arra törekszik, hogy néhány termést mindenáron létrehozzon a fennmaradásért, de ez korántsem jelenti azt, hogy bőséges termésre is képes lenne.
Márta arról is mesélt, hogy tudatosan szerveznek programokat és látogatásokat a Patikakertbe. Ilyenkor a szedők között egyre több a gyerek és a fiatal, akik már kevésbé tapasztalhatják meg azt, ami sokunknak megadatott a nagymamáink kertjében. A monoton, ismétlődő kézi munka kifejezetten jót tesz a finommotorikának és a koncentrációnak.
Tkacsik Márta arról is beszámolt, hogy volt már szülő, akinek ADHD-s gyermeke különféle terápiák után a kertben talált rá arra az élményre, hogy két hét szedés után magabiztosan, sikerélménnyel tér haza. A jelenség mögött tudományos megfigyelések is állnak: a kutatások szerint az ilyen jellegű, kötetlen, a természetben végzett monoton tevékenység az agy úgynevezett alapértelmezett (default mode) hálózatát aktiválja, vagyis azt a fajta nyugodt, befelé forduló figyelmet, amelyhez a folyamatosan ingerekkel bombázott, képernyő előtt felnövő gyerekeknek egyre kevesebb alkalmuk van.
https://pulzus.hvg.hu/pszichologia/20241022_Uj-felfedezes-a-hiperaktivitasrol
Az egyik legfontosabb gondolat, ami a beszélgetésből kirajzolódott, a hazai éghajlat jövőjéről szól.
Sokan azt feltételezik, hogy Magyarország a klímaváltozás nyomán mediterrán jellegű éghajlatúvá válik – Tkacsik Márta szerint azonban inkább a sztyeppésedés a valószerű forgatókönyv.
Hogy ez mit jelent a gyakorlatban, azt ő maga járt utána: ellátogatott Üzbegisztánba, hogy a helyszínen tanulmányozza, milyen egy valódi sztyeppei, szélsőséges hőingadozású, aszályos klíma – és milyen növényi stratégiák működnek ott. A tanulság: nem a déli, melegkedvelő fajták felé kell fordulni, hanem azok felé a növények felé, amelyek a szélsőséges száraz-meleg nyarakat és a hirtelen hőingásokat is elviselik.
Ez a felismerés vezet el minket a beszélgetés egyik főszereplőjéhez: a fekete berkenyéhez.
2. A legtúlélőbb: mit kezdjünk a fekete berkenyével?
Ha van egy gyümölcs, amelyik a klímaváltozás közepette is megállja a helyét, az a fekete berkenye. Tkacsik Márta szerint ez az egyetlen bogyós, amely viszonylag jól bírja a tartós szárazságot is – miközben a málna és a szeder a tűző napon egyszerűen leég, a berkenye kitart.
