Színésznek is készülhetett volna, hogyan lett végül riporter?
1962–1963-ban megszervezték az első Ki mit tud? vetélkedőt. A másodikra jelentkeztem, az első kategóriám a versmondás volt, de meg kellett jelölni egy tartalékot is, amire én a riporterkedést írtam be. A versmondás nem igazán sikerült, és amikor a zsűrielnök Pálfy József meglátta, hogy a második helyen szerepel a riporterkedés, megszólalt: az újságírás szent dolog, nem vetélkedőre való, ezzel nem szórakozunk. Ki is rúgtak. Viszont a következő márciusban megjelent egy hirdetés Pálfy lapjában, a Magyarországban, amely szerint a magyar televízió Riporter kerestetik versenyt szervez.
Bekerültem a legjobb tíz közé, a döntő főműsoridőben ment szombat esténként, s ez azonnal totális ismertséget adott, és végül megnyertem. Amikor már elkezdődött az italozás, odajött hozzám a szerkesztő meg a rendező, és közölték, hogy tőlem vették az ötletet. A Ki mit tud?-ról kirúgtak, de úgy döntöttek, csinálnak saját vetélkedőt újságíróknak.

Milyen volt minden tapasztalat nélkül kezelni a hirtelen támadt népszerűséget?
Ha bementem a fodrászhoz, vagy a húsboltba, kitörő lelkesedéssel fogadtak. Persze senki sem készített fel, hogy milyen az, hogy híres vagyok. Ez akkor még nem járt együtt pénzzel, azaz nem tudtam rögtön palotát venni. A „celebségnek” fázisai vannak.