Kisinyov? Davaj, davaj! – így noszogat nem is annyira minket, inkább az ablak túlfelén a kiszolgálásunk helyett apró bankókat számolgató kasszásnőt a tiraszpoli buszállomáson egy buszsofőr, akinek láthatóan nagyon sietős. Kisbusza menetrend szerint úgy öt perc múlva indulna, más kérdés, hogy a menetrendnél többet számít, a marsrutka megtelt-e: ha húszan jegyet váltottak, akkor bizony nincs tovább, hiába is lenne még fél óra az indulásig.
Itt viszont tényleg csak pár perc van, neki pedig helyettünk is sietős. Hogy, miután a mi kettősünkkel és még két férfival teltháznak nyilvánította az utat, és elviharzik az iroda felé a menetlevéllel, egy igazi szovjet kartársnő bukkanjon fel helyette, ő terel fel minket a buszra – csak hogy kiderüljön, az már nélkülünk is csodásan megtelt.
A posztszovjet térségben népszerű buszjáratok, a marsrutkák egyike
Shutterstock
A nő azonban nem adja fel, háromszor is ellenőrzi a jegyeket, mindenkiét, háromszor számolja össze az utasokat (nyolc év orosztanulás után büszkeséggel tölt el, hogy ha mást nem igazán, legalább ezt értem). A testes kartársnő intézkedése önmagában szép teljesítmény a feliratai alapján Németországból – ránézésre egy roncstelepről – ide importált kisbusz zsúfolt utasterében, de akármennyire igyekszik leleplezni a gonosz kapitalista ármányt, a végén mégis kénytelen megállapítani, hogy itt bizony mindenki szabályszerűen veszi igénybe a szovjet (a világ többi részén inkább posztszovjet) tömegközlekedés sajátos eszközét.
És végre elindulhatunk a túlsúllyal: a szokásos fuvart pár egzotikumra vágyó turista, közte két magyar (mi) és pár olasz meg lengyel egészíti ki. Ha választani kellene, hogy a bő másfél órás úton Chisinau felé a levegőtlenség idegesített jobban, vagy az, hogy egy emberi használatra alkalmatlan ülőhelyen voltam kénytelen osztozni a két lábammal, netán az olasz és lengyel utazási influenszerek levegővétel nélküli hencegése kalandjaikról és követőtáborukról, gondolkodás nélkül szavaznék az utóbbira.
