A magyar narancs „sikeres” előállítása nem fikció: a hvg.hu ráakadt egy hírre, ami nem is A tanúban ábrázolt, szűk értelemben vett Rákosi-korból származik, hanem 1956 decemberéből került elő. Az ötvenhatos forradalom leverése utáni hetekben a Népszabadság, az új pártlap ezt a címet adta hírének: „Érik a citrom a szegedi füvészkertben.” A rövid cikk szerint a Szegedi Tudományegyetem „világhírű füvészkertjében állandóan terem a citromfa”.

A 60 éves, csaknem három méter magas fának 1956 telén „is kedvező környezetet biztosítottak”. A cikk szerint a „meleg, párás levegőjű üvegházban most kezdődött meg a citrom tömeges érése. A fa az idén csaknem 50 termést hozott, s a citromok nagysága felülmúlja a külföldről behozottakét”. A Népszabadság megjegyzi: „a mintegy húszdekás, egészséges terméseknek alig van magjuk és rendkívül lédúsak”.

Kiderül az is, hogy a „füvészkertben egyébként szépen fejlődnek a narancs- és mandarinfák is, és minden remény megvan arra, hogy néhány év múlva ezek is termést hoznak”.

A „fanet” rejtélye

Be kell ismernünk, hogy a citrom- és a narancstermesztés 1956 után azért sorvadozni kezdett nálunk, és megmaradt az üvegházi kísérletezés szintjén. A tévéből is jól ismert Bálint gazda (dr. Bálint György) honlapján azonban azt írja, hogy az ötvenes években valóban voltak citromültetvények Magyarországon.

Bálint gazda számos más egzotikus növény (gyapot, kenáf, gumipitypang) meghonosításáról is ír. Sőt, egy nem is létező fajta, a "fanet" rejtélyét is megoldotta. Ezt ugyanis a frissen pozícióba került tudatlan munkáskáderek szintén új növénynek hitték, ám egyszercsak kiderült: egy statisztikai mutatóról volt szó, amely a „földadó alá nem eső terület” rövidítéseként született.

A hvg.hu szintén talált érdekes híreket a legkeményebb Rákosi-korszakról, a gumipitypang és más fantasztikus növények termesztéséről. Az 1950-es éves elején ugyanis ipari méretekben is meg akartak honosítani olyan fajokat, amelyek távolról sem feleltek meg a hazai adottságoknak.

Öt nap alatt 100 százalékos a gyapot vetése

A Szabad Nép 1951. május 6-ai száma szerint mi sem bizonyította jobban a vetési munkák nagy lendületét, mint az, hogy „április 22-27. között, 5 nap alatt a gyapot vetését az egész ország területén csaknem 100 százalékig elvégezték”. Egy hét múlva, május 13-án a pártlap arról tudósított, hogy a „kapásnövények általában jól fejlődnek. Az első kapálási és sarabolási munkák megindultak” A gyapotot „csaknem 25 százalékán megsarabolták”.

A „nagy sikerek” egyre merészebb tervekre sarkallták a döntéshozókat: az országgyűlés új ülésszaka 1951. május 15-én kezdődött. Erről másnap a Szabad Nép így írt: „Gerő Ernő elvtárs államminiszter, a Népgazdasági Tanács elnöke, a képviselők nagy tapsa közben beterjesztette az ötéves tervről szóló 1949. évi XXV. törvény módosítására vonatkozó javaslatát.” (Csak érdekességképpen említjük meg, hogy e javaslatban szerepelt az is, hogy „meg kell indítani a távolbalátó-adást”, vagyis a tévéműsorok sugárzását.)

Gabonahiány volt az ötvenes években: időnként importálni kellett

A törvényjavaslat a vas és acél országa jegyében született ötéves terv előirányzatait igyekezett tovább fokozni. Az erőltetett iparosítással párhuzamosan a mezőgazdaságban sem az élelmiszerek előállítását, hanem elsősorban az ipari növények termesztését akarták bővíteni, az önellátás érdekében.

Gyapot, gumipitypang és földi mogyoró a törvényjavaslatban

Ami a mezőgazdaságot illeti, a törvénymódosítás 28. paragrafusában ejtenek szót arról, hogy „a tervidőszakban számos új, Magyarországon eddig nem termelt növény termelését kell kikísérletezni és meghonosítani. A textilipari nyersanyagszükséglet mind nagyobb mértékben hazai nyersanyagokból való kielégítése érdekében a gyapot vetésterületét az 1949. évi 600 kat. holdról 1954-re az eredetileg előirányzott 100.000 kat. hold helyett 200.000 kat. holdra kell emelni.”

Mindez nem volt elég, a paragrafus harmadik bekezdése szerint ugyanis: „be kell vezetni a hamvas gumipitypang, a textilipari nyersanyagot biztosító kenáf, valamint az olaj és édesipari nyersanyagot jelentő földi mogyoró termelését.”

A kenáfot (kenaf) Indiában termesztik, Afrikában magától is terem, a jutát helyettesítő rostnövény - akárcsak a gyapot. A gyapothoz, illetve a kakaóhoz hasonlóan a kenáf is a mályvafélékhez tartozik, és persze trópusi-szubtrópusi éghajlatot igényel. (Érdekesség, hogy 2010-ben energianövényként ismét látni nálunk példát a gyapot és a kenáf népszerűsítésére.)

Vas Zoltán 900 ezer mázsa gyapotot akar

Visszatérve az 1951-es országgyűlési ülésszakra, itt szólalt fel a Szabad Nép május 17-ei tudósítása szerint Vas Zoltán, az Országos Tervhivatal elnöke is: „A mezőgazdaság által megoldandó feladatok nagyságára jellemző, hogy az 1950. évi 32.000 mázsa gyapot helyett 1954-ben a gyapottermelésnek meg kell haladnia a 900.000 mázsát.” Vagyis Vas tovább akarta fokozni a gyapottermesztést, amihez persze itthon nem voltak megfelelő adottságok.

Ezután következett „Apró Antal elvtárs”, a párt legfelső döntéshozó testületének, a Politikai Bizottságnak tagja, aki egyben a szakszervezeti csúcsszerv, a SZOT főtitkára is volt. Ő az egész tervmódosítás politikai célját foglalta össze. Apró szerint „ötéves tervünknek, a hatalmas arányú iparosítás tervének végrehajtásában is, mint mindenben, a Szovjetunió példájára és tapasztalataira támaszkodunk, a nagy Sztálinnak az iparosításra vonatkozó tanításait alkalmazza Pártunk a mi viszonyainkra. Azok az új gyárak, üzemek, gépállomások, amelyeket az ötéves tervben építünk, a lakások százezrei és azok az intézkedések, amelyekkel dúsabban termővé alakítjuk át szántóföldjeinket, mind a munkásosztály hatalmának megerősödését, dolgozó népünk nagyarányú szociális, kulturális felemelkedését, a béke táborának erősítését szolgálják.”

Rossz központi és helyi döntések

De nézzük, hogy mit is eredményezett a valóságban a Magyarország adottságainak egyáltalán nem megfelelő növények termesztése. E fajtákat és fajokat elsősorban az ország délkeleti, alföldi részein igyekeztek meghonosítani, nem érdektelen tehát, ha egy Szeged vidékét az ötvenes években elemző agrártörténeti tanulmányt veszünk elő.

Belényi Gula 1979-ben megjelent munkájában, amely A termelőszövetkezeti mozgalom első kísérlete Szegeden és vidékén (1948-1953) címet viselte, rávilágított néhány problémára. Így fogalmaz Belényi: „A helyi sajátosságok figyelmen kívül hagyása a kedvezőtlen adottságú növények termelésének bevezetésében is jelentkezett. Nem csupán a gyapot vagy az olajlen esetében történt ez meg, hanem például a gabonánál is."

Ez azért nem biztos, hogy magyar gyapot

Veszteséges tsz-ek, elvándorló tsz-tagok

A kutató szerint az ekkoriban szervezett termelőszövetkezetek helyzetét nehezítette, hogy az átlagosnál több „helyileg kedvezőtlen adottságú növényt” termesztettek. Ez aztán meg is látszott működési eredményeiken: 1950-ben Szeged vidékén a tsz-ek 55 százaléka zárt veszteséggel. „Még az 1948-1953 közötti legjobb termésű évben, 1951-ben is a 39 (…) tsz-ből 17 zárt passzív mérleggel. Körülbelül 4-6 volt azoknak a tsz-eknek a száma, amelyek valóban jó eredményeket étek el és jelentős aktívummal zártak 1951-ben.”

1951 végén különösen megszaporodott a termelőszövetkezeteket elhagyók száma. Belényi szerint ezért hozták azt a rendelkezést, amely 1951 novemberében megtiltotta a szegedi ipari üzemeknek, hogy az illetékes tsz engedélye nélkül tagot vegyenek fel munkára. Történt ez annak ellenére, hogy az iparba vándorlást hivatalosan ösztönözték.

Aztán 1951-52 fordulóján rendkívül rossz lett a termés. A teljesen irracionális felsőbb irányítást, a belső szervezetlenséget és az időjárás csapásait Belényi szerint a Szeged-vidéki tsz-ek jelentős része nem volt képes elviselni. „A zárszámadási eredmények rendkívül rosszak voltak. 22 tsz-ben nem, vagy csak jelentéktelen mennyiségben tudtak gabonát osztani” – írta a szerző. Így előbb 20-40 százalékos, aztán újabb 60 százalékos létszámcsökkenés következett be a téeszekben.

Importálni kellett a kenyérgabonát

Vagyis az ötvenes évek elején megbukott az állampárt mezőgazdasági programja Szeged környékén. Ám nemcsak itt. Az egész országra vonatkozó adatokról Romsics Ignác Magyarország története a XX. században című munkája ír. Eszerint a termelőszövetkezetek egységnyi területen 20-25 százalékkal termeltek kevesebbet, mint az egyéni gazdaságok - 1949 és 1956 között.

Romsics szerint a szocialista nagyüzem igen szerény eredményeinek egyik legfontosabb oka a szakértelem hiánya volt. Romsics is hangsúlyozza, hogy ipari növények termesztésére koncentráltak ebben az időszakban, ezekből állt rendelkezésre több, mint a háború előtti időszakban. A búzatermelés elmaradt a harmincas évek átlagától, 1952-ben és1954-ben több mint 20 százalékkal. Az ország lakossága viszont 6 százalékkal nőtt, így előfordult, hogy a minimálisan szükséges kenyérgabona egy részét importálni kellett.