Az eurózóna fennállása óta még soha nem szembesült a valutaövezet egyetlen tagállama sem olyan súlyos finanszírozási problémával, mint amilyennel jelenleg Görögország küzd. Bár csekély súlya miatt a görög gazdaság aligha fogja megrendíteni a valutaunió gazdaságát, és az euró jelentős gyengülése sem valószínű, a mostani események mindenképp az övezet komoly működési zavaraira mutatnak rá. Úgy tűnik, önmagukban sem a belépéshez teljesítendő maastrichti kritériumok, sem az euróövezeti tagság időszakában mérvadó stabilitási és növekedési egyezmény szabályai nem képesek garantálni a felelős közpénzügyi gazdálkodást. A görög gazdaságpolitika lényegében már évek (sőt évtizedek) óta figyelmen kívül hagyta a fiskális stabilitási szempontokat, az államadósság szintje tartósan meghaladta a GDP 100 százalékát, miközben a korábban is magas GDP-arányos államháztartási hiány a válság időszakában a két számjegyű tartományba ugrott. A katasztrofális – és legfeljebb csak átmenetileg, ciklikusan javuló – közpénzügyi helyzet részben szerkezeti és versenyképességi problémákra vezethető vissza. A viszonylag alacsony beruházási rátához túlságosan magas fogyasztási hányad, valamint gyenge külgazdasági teljesítmény, következésképp a külkereskedelem és a folyó fizetési mérleg két számjegyű hiánya társul.
Az eurózóna védőernyőjének paradox erejét mutatja ugyanakkor, hogy még ilyen mutatók mellett sem várható, hogy Görögország hasonlóan mély krízisbe kerül, mint a kétezres évek elején Argentína vagy tavaly Izland. Sőt a görög kiigazítás növekedési és társadalmi költségei minden bizonnyal annál is lényegesen kisebbek lesznek, mint 2009-ben a hasonlóan kritikus helyzetbe került (EU-tag, de a valutaövezeten kívüli) Lettországban vagy éppen Magyarországon voltak. Ezzel együtt nem kétséges, a fiskális szabályrendszert lényegében folyamatosan és teljes mértékben negligáló Görögország visszaélt a valutaközösség biztonságából fakadó előnyökkel, és ha ez a gazdaságpolitikai magatartás több országra is jellemző lenne, az aláaknázná az eurózóna egészének hitelét és gazdasági teljesítményét.
Alapvetően ezzel az intézményi közgazdaságtanban morális kockázatként aposztrofált jelenséggel indokolható, hogy a valutaövezeti tagok egyelőre csupán politikai támogatást nyújtanak a bajba került görögöknek, és mindenképp igyekeznek rászorítani az athéni kormányt, hogy maga a görög gazdasági-politikai elit, illetve az egész társadalom nézzen szembe a krízis mélységével, és vállalja az elkerülhetetlen megszorító lépéseket, az ebből adódó jövedelmi, fogyasztási áldozatokat. A görög fiskális gazdálkodás lényegében minden metszetben a végsőkig feszítette a húrt, és a kilábalást megnehezíti a populizmusra fogékony, rövidlátásra hajlamos, ugyanakkor rendkívül konfliktusos (a világ értéktérképének sztereotípiái szerint „igazi balkáni”) társadalmi kultúra is. Az ottani helyzetérzékelés furcsaságát jól példázza, hogy bár a most bejelentett restrikciós intézkedések reálbér- és nyugdíjcsökkenéssel járnak, de nyilvánvalóan enyhébbek annál, mint amilyeneket számos kelet-közép-európai ország bevezetett az utóbbi egy-másfél évben. Magyarországon például a nyugdíjasok 13. havi juttatásainak megvonása lényegesen nagyobb kiigazítást jelentett, mint a Görögországban bevezetni szándékozott nyugdíjbefagyasztás, amely csak a kétezer eurónál magasabb havi nyugdíjra vonatkozna.
Izgalmas kérdés, hogy ez a „görögtűz” milyen hatású lesz az euróra. Bár a valutaunió egésze számára komoly gazdasági problémát nem jelent, az euróövezet bővítése iránti politikai lelkesedést minden bizonnyal jelentősen mérsékli. Egyrészt csökken a bennlévők fogadókészsége, és szigorúbbak lesznek a belépni szándékozóktól elvárt kritériumok, különösen azok fenntarthatóságának értékelésekor. Másrészt mérséklődhet a potenciális belépők csatlakozási hajlandósága is. Hiszen ha az euróövezet sem feltétlenül óv meg a súlyos gazdasági válságtól, akkor a politikusok egyre nagyobb hányada tekinti majd értelmetlennek a mielőbbi belépést, illetve a hozzá esetleg szükséges áldozatokat.
Látnunk kell azonban, hogy az euró védőernyője jól funkcionált azokban a tagországokban (az új belépők közül Szlovénia és Szlovákia is ide sorolható), amelyek korábban viszonylag fegyelmezett fiskális politikát folytattak. A válság idején az egyensúly persze ezekben az országokban is megbillent, de a fogyasztás csökkenése tipikusan kisebb, a munkaerő-piaci veszteségek pedig rendre mérsékeltebbek voltak, mint a belépésre váró többi új EU-tagállamban. Sem a valutaunió, sem pedig az egyes tagországok szintjén nincs tehát alapvető gond az euróval. Valós veszély azonban az, hogy a tagállamok egy része nem folytat a közös valuta stabilitását hosszú távon garantáló gazdaságpolitikát. Így bár a görögtűz arra nem elég, hogy az eurót romba döntse, a reménybeli kelet-közép-európai belépők számára új politikai természetű akadályokat hozhat.
BARTHA ATTILA
(A szerző közgazdász)
