Görögország lehet az Óvilág Lehman Brotherse. Az amerikai bankház összeomlása dominóként döntött le a lábáról megszámlálhatatlan pénzintézetet és vállalkozást, valóságos rendszerváltást idézve elő az Újvilág gazdasági berendezkedésében, az athéni államcsőd következményei pedig más országokra terjedhetnek át, beláthatatlan módon ásva alá az európai integráció legfőbb vívmányának számító monetáris unió alapjait. S miként korábban Amerikában is számos – akkoriban végletes pesszimizmussal vádolt – szakértő mutatott rá a pénzügyi rendszer gyenge pontjaira, az eurózóna sebezhetőségéről szóló jóslatok is egyidősek a 10. születésnapját tavaly ünneplő egységes valutával.
A kritikusok többsége annak idején is az úgynevezett optimális valutaövezetről szóló közgazdasági elméletre hivatkozott. E szerint csak olyan országok alkalmasak közös monetáris politika bevezetésére – vagyis mondhatnak búcsút az önálló kamat- és árfolyam-politikának –, amelyek az esetleges külső gazdasági sokkokra, mint például egy válság begyűrűzése, nagyjából egyformán reagálnak. Ennek fő feltétele az egymás közti kereskedelmi integráció magas foka, valamint az egyes országok munkaerőpiacának megfelelő rugalmassága, alkalmazkodóképessége. A közös valuta bevezetését elhatározó 1992-es maastrichti szerződés idején sokan gondolták úgy, hogy ezek a feltételek az európai integráció akkori tagállamait illetően nem állnak fenn maradéktalanul, de még többen úgy – és a vitában ők győztek –, hogy éppen a valutaunió létrehozásáról szóló politikai elhatározás indítja majd meg a kitűzött célhoz vezető folyamatokat.
A monetáris unió pártfogói azért is siklottak el nagyvonalúan a gazdasági feltételek hiánya fölött, mert magát a nagy tervet is inkább politikai, semmint gazdasági projektként fogták fel. Úgy gondolták, hogy a közös pénz, mint afféle kézzelfogható, a közösségi összetartozást megjelenítő jelkép, eszközként szolgál majd a tagállamok minden korábbinál mélyebb gazdasági és politikai összeolvadásához. Az európai politikai unió azonban még csak csírájában létezik, az EU közös költségvetése az amerikai szövetségi büdzsé 20 százalék körüli arányával szemben a tagállamok összesített GDP-jének mindössze 1 százaléka, s ez sem „föderális adóból” keletkezik, hanem a szuverén adópolitikájukat megtartó tagállamok adják össze. Következésképp az EU gazdasági és pénzügyi uniója féllábú: miközben az Európai Központi Bank az egységes monetáris politika letéteményesévé vált, a föderalizmus iránti politikai étvágy híján egyelőre nem született központi jövedelemkiegyenlítő mechanizmus. Utóbbit hivatott valamelyest pótolni az euróval egyidejűleg életre hívott, a tagállamok költségvetési deficitjére előírásokat megszabó stabilitási és növekedési paktum, amely – meglehetősen enyhe és eddig sosem alkalmazott szankciókkal – gyakorlatilag a tagországok önkéntes, a saját és a közösségi érdeket „belátó” alkalmazkodási készségére épül. A szupranacionális megoldásoktól való ódzkodás és az önkéntes szabálykövetésben bízó naivitás együtt vezetett oda, hogy az EU alapszerződésébe beépítettek egy passzust, amely kifejezetten megtiltja, hogy az eurózóna tagállamai segítséget nyújtsanak egymásnak, ha valamelyiküknél súlyos fizetésimérleg-probléma merül fel (nem vonatkozik ez a tiltás az eurózónán kívüli EU-tagokra, ezért kaphatott Magyarország és Lettország az IMF mellett az EU-tól is támogatást a világgazdasági válság tavalyelőtti kirobbanásakor).
A görögországi államcsődveszély azonban rávilágított: az eurózóna tagjai az évek során gazdaságilag oly mértékben összefonódtak – a belső piaci tőkeáramlási liberalizációnak köszönhetően például a fizetésképtelenséghez közeledő görög állam kötvényeinek számottevő része francia és német bankok portfóliójában lapul –, hogy akárkinek a hibájából is került a szakadék szélére egy tagállam, a többiek nem nézhetik ölbe tett kézzel a lehullását. Már csak azért sem – állítja számos közgazdász –, mert a monetáris uniót feszegető, az eurózóna északi és déli tagjai közti versenyképességi különbség kitágulásához az előbbiek is aktívan hozzájárultak: Németország és Hollandia belső keresletet korlátozó, agresszívan exportvezérelt gazdaságpolitikáját a görögök, az olaszok, a spanyolok szenvedték meg. A megoldás persze részben a gazdaságpolitikák mélyebb koordinációjában rejlene. Az EU 2020 című, az új uniós elnök, Herman Van Rompuy által felkarolt elképzelés ezt is megcélozná, de még nem tudni, mit szólnak majd hozzá Berlinben.
Mindezek fényében már keresgetik a szakértők az Athénnak nyújtandó elkerülhetetlen pénzügyi támogatás jogi alapját. Lehetne ez például az alapszerződés szolidaritási klauzulája, amely természeti katasztrófák vagy a tagállam „hatókörén kívül eső különleges események miatt bekövetkező súlyos nehézségek” esetére megengedi – igaz, nem teszi kötelezővé –, a közösségi segítségnyújtást. A gazdasági és pénzügyi válság akár ilyen „különleges eseménynek” is minősíthető – javasolják többen. A rögtönzött megoldás az lenne, hogy Németország és más tagállamok megvásárolnák a görög államadósságot, vagy legalább garanciát nyújtanának a visszafizetéshez. Mások előbbre tekintenek, és rendszerszerű újításokat javasolnak, például az Európai Valutaalap (EMF) létrehozását. Szerintük az EU-nak nem volna szabad engednie – vagy kikényszerítenie –, hogy egy eurózónatag a Nemzetközi Valutaalaphoz (IMF) szaladjon segítségért, mert e szervezet a fő részvényes USA befolyása alatt áll. Az EMF kasszáját a maastrchti kritériumokat megszegő tagállamoknak a túlzott költségvetési hiányuk és adósságállományuk arányában meghatározott kötelező befizetéseiből kellene feltölteni – a számítások szerint a monetáris unió kezdete óta így már 120 milliárd eurós tartalék keletkezett volna –, amit az EU a csődveszéllyel küzdő és megfelelő reformprogramot végrehajtó tagállamai megsegítésére fordíthatna. Az EMF-be való befizetési kötelezettség elejét venné annak is, hogy egyesek az árfolyamkockázat ellen védelmet nyújtó valutaunió potyautasaivá váljanak – teszik hozzá a javaslat pártolói.
KOCSIS GYÖRGYI
