„Az utóbbi időben több olyan eset fordult elő, ami az elhunyt munkásmozgalmi tevékenységének megítélésében határesetet jelentett” – vezette fel a szigorúan bizalmas jelzetű javaslatát 1975. szeptember 9-én a Magyar Szocialista Munkáspárt (MSZMP) kegyeleti bizottságának elnöke, Szerényi Sándor. A javaslat – amely a munkásmozgalom kiemelkedő személyiségeinek, vagyis a központi bizottság saját halottainak körét tovább szűkítette – alig egy héttel később politikai bizottsági határozattá emelkedett. Ezt követően, jószerével a rendszerváltásig, változatlanul ennek a szabályozásnak az alapján vettek búcsút azoktól az elvtársaktól, akik beleillettek a javaslatkészítők négy pontjába. Első helyre a párt aktív tisztségviselői kerültek, őket a Szocialista Hazáért Érdemrenddel kitüntetettek, illetve a jogelődnek tekintett Magyar Dolgozók Pártja azon vezető testületeinek tagjai követték, akiknek politikai magatartásával szemben „politikai kifogás nem merült fel”.
A szűkítés mellett azért – a 4. pontban – némi bővítés is történt: a „központilag nyilvántartottak” közé bekerülhettek párton kívüli állami és társadalmi vezetők, valamint köztiszteletben álló, tekintélyes művészek. Ez utóbbiak egyike lehetett 1983-ban Illyés Gyula, akinek halálakor mintha a költő nevezetes, akkor még tiltott versének, az Egy mondat a zsarnokságról címűnek egy sorát („Porod is neki szolgál”) teljesítették volna be. Illyést halálában is kisajátítva a temetés minden mozzanatát a pártközpontban tervezték meg. Sem neki, sem pedig a többi pártonkívülinek nem nyílt lehetősége azonban arra, hogy a Mező Imre (előtte és utána: Kerepesi) úti sírkertben, a „végső” formáját akkortájt elnyerő Munkásmozgalmi Panteonban kapjon helyet. Igaz, oda az 1989 nyarán elhunyt Kádár János – kinyilvánított akarata ellenére – sem jutott be. Az MSZMP, az Országgyűlés, az Elnöki Tanács és a Minisztertanács közös saját halottjának ugyanis a főtitkárutód Grósz Károly külön sírhelyet „utalt ki”.
