„Vigyázz, itt a Haider!” – figyelmeztette nejét, Maria Rauch-Kallatot 2000. január 31-én a bécsi vadászbálon a sajtóban ma a Gripen-ügy kapcsán sokat szereplő Alfons Mensdorff-Pouilly gróf. Rauch-Kallat akkor a Néppárt (ÖVP) főtitkára volt, és semmiképp sem szerette volna, ha közös fotón szerepel a Szabadságpárt (FPÖ) vezetőjével, Jörg Haiderrel. Még nem dőlt el ugyanis, hogy a feketék, a néppártiak összeállnak-e a kékekkel, az Európában oly rossz hírű szélsőjobbos tömörüléssel. Amikor a találkozás mégis elkerülhetetlenné vált, a grófné egy paraván mögé rángatta Haidert, és nyersen letorkolta, amiért nyilvánosan zseb-Napóleonnak nevezte Jacques Chirac francia elnököt, és szidalmazta fél Európát. „Mi jutott eszébe, nem képes felnőni?!” – sziszegte Rauch-Kallat, de azért másnap megjelent a két párt titkos találkozóján.
Ausztriában tíz esztendeje, 2000. február 4-én lépett közös kormányzásra a ma is – ezúttal szociáldemokrata vezetésű nagykoalícióban – hatalmon lévő kereszténydemokrata ÖVP és az azóta újra ellenzéki FPÖ. Utóbbi a második világháború után a volt nácikat tömörítette, aztán konszolidáltabb harmadik erővé vált, de amikor Haider az 1986-os „innsbrucki puccsal” magához ragadta a párt vezetését, az FPÖ ismét a jobbszélre került. Az 5 százalékos kis pártból Haider 14 év alatt kis híján 30 százalékost csinált. Az 1999. októberi parlamenti választáson ezzel a szavazati aránnyal az ország második legnagyobb erejévé tette mozgalmát, mindössze 415 szavazat különbséggel a harmadik helyre utasítva az ÖVP-t. Remekül kihasználva ellenzéki helyzetüket, Haiderék nem csupán az egyre tehetetlenebb és korruptabb szociáldemokrata–néppárti nagykoalíciót támadták, nemcsak a külföldiek ellen uszították a lakosságot, hanem – sokak örömére – Haider apja nemzedékének náci múltját is megpróbálták rehabilitálni.
Ezért igyekeztek az Európai Unió, az akkori 14-ek politikusai, önerejüket túlbecsülve, megakadályozni, hogy Ausztriában szélsőjobboldali párt kerüljön hatalomra. A Haider által személyében is megsértett francia elnök mellett főleg Gerhard Schröder német kancellár szorgalmazott szankciókat a készülő kormánykonstrukció ellen. Már csak azért is, mert Chirac bírta a néppárti vezető Wolfgang Schüssel ígéretét, hogy nem alakít koalíciót Haiderrel. Csakhogy az unióban nem létezett szabály az alkalmas büntetéshez. A sebtiben összehozott intézkedéseket tíz év távlatából már túlzottnak és céltalannak tartják. Gerhard Schröder utólag azt mondja, ő azért volt annyira a – kezdettől fogva erőtlen, körvonalazatlan – szankciók pártján, mert Ausztria példájával a német szélsőjobboldalt akarta elijeszteni. Ráadásul akkortájt indultak a tárgyalások a kelet-európai országokkal, és azok számára szintén példát akartak statuálni.
Voltaképpen nem szankciókról, netán bojkottról volt szó, pusztán arról, hogy az EU-államokban egy ideig kerülték a hivatalos kétoldalú találkozókat a bécsi kormány tagjaival. Ezzel a Schüssel vezette osztrák koalíciót vették célba, de az osztrákok nagy többségét sértették meg vele. Ráadásul Európa nyomán az amerikai sajtó is fasizmust kiáltott, állítólag volt olyan kanadai operatőr, aki azt kérdezte, hol lehetne filmezni Haider náci ruhás, bakancsos híveit. Az új kormány a hatalomból kiesett szociáldemokratákat gyanította a szankciók mögött, ezért is próbálta pártjuk akkori új első embere, Alfred Gusenbauer – Schüssel színfalak mögötti támogatásával – külföldön sürgetni a büntetés feloldását. „Tudni lehetett, hogy amíg a szankciók érvényben vannak, addig nem lehet normális ellenzéki politikát folytatni” – emlékezett a hamburgi Die Zeit hetilapnak nyilatkozva Gusenbauer, hozzátéve, a lakosság és a kormány vállvetve fordult a külföld ellen.
Bár a végül semmivé foszlott szankciók Ausztrián belül szolidaritást teremtettek a külső ellenséggel szemben, és mindmáig tartó unióellenes érzelmeket szültek, végső soron a koalíciót arra kényszerítették, hogy bizonyítsa, megfelel az európai normáknak. Ennek egyik ékes példája a 2001-es restitúció volt, amikor az amerikai kormánnyal és az üldözöttek szövetségeivel megállapodva 150 millió dolláros kárpótlást irányoztak elő a zsidóktól elkobzott javakért.
Ez azonban az ÖVP népszerűségét növelte, mint ahogyan az is, hogy a kormányzásban járatlan szabadságpárti politikusok botladoztak, fuldokoltak a teendőkben. Aki a rátermettségét, szalonképességét akarta bizonyítani, az óhatatlanul ellentétbe került a Bécsbe küldött embereivel szemben is az echte ellenzékit alakító, féltékeny Haiderrel. Így az FPÖ újból egy számjegyű kis párttá zsugorodott, majd a belső ellentétek nyomán a kormánytagok és Haider vezetésével 2005-ben új párt alakult. Ez lett a BZÖ, amely csak ahhoz volt elég, hogy erőtlenül asszisztáljon a 2002– 2006 között már gyakorlatilag szólóban kormányzó Néppártnak.
A szociáldemokraták, akik évtizedeken át közösen kormányoztak a kereszténydemokratákkal, árulásként élték meg a szélsőjobb beemelését a hatalomba. Vezetőjük, Viktor Klima nem merészkedett volna ilyen messzire. Ő legföljebb azzal kacérkodott, amikor tíz éve egy hétig kisebbségi kormány alakításával próbálkozott, hogy „független szakértőként” vegyen be néhány FPÖ-minisztert. A valódi fekete–kék koalíció nyomán támadt bizalmatlanság mindmáig nyomasztóan hat az azóta kétszer is összekényszerült néppártiak és szociáldemokraták viszonyára. Ami pedig a szélsőjobbot illeti, Jörg Haider 2008 őszén halálos autóbalesetet szenvedett, a BZÖ tovább jelentéktelenedett. Úgy tűnik, nem kell már sok ahhoz, hogy a két szervezet újra összeolvadjon, márpedig az FPÖ a kormányzati időket feledve, immár a tíz évvel ezelőttinél is radikálisabb. Doron Rabinovici baloldali politológus éppen azt tartja a tíz évvel ezelőtti kísérlet legkárosabb következményének, hogy szalonképtelen embereket hozott be a nyilvánosságba.
FÖLDVÁRI ZSUZSA / BÉCS
