HVG: Szó szerint villanyt oltottak a talán legpatinásabb magyar belvárosi szállodában, a debreceni Aranybikában. Minek tartja ezt, balszerencsés egyedi bukásnak, vagy olyan szimbolikus esetnek, ami mutatja, mi fenyegeti a hazai turizmus zászlóshajóit?
R. I.: Csak egy szállodát érint ez a történet. Persze más hotelek is kerülhetnek nehéz helyzetbe, főleg azok, amelyeknek az építéséhez vagy felújításához kölcsönt vettek fel, amit most törleszteni kell. Válság van, és ez keményen sújtja az idegenforgalmat is. Az ágazat visszaesése tavaly Magyarországon 8-9 százalékos volt, ezen belül a konferenciaturizmus, aminek kiemelt célpontjai a nagyobb városok belterületi szállodái, 30 százalékkal, egyes területeken még annál is nagyobb mértékben esett vissza. A másik véglet a gyógyvízre épült wellnesshoteleké, amelyek jó részének a forgalma, például Hévízen, egyáltalán nem csökkent.
HVG: A vendégkör viszont folyamatosan átalakult a hazai, jórészt üdülési csekkel fizető közönség javára. Az adóváltozások ezt feltehetőleg visszavetik, és ha nem nő jelentősen a beutazás, az idén az ágazat akár a tavalyinál is rosszabb évre számíthat.
R. I.: Nem hinném. A számunkra legfontosabb küldő országokban, Németországban, Ausztriában, Francia- vagy Olaszországban már elkezdődött a kilábalás a recesszióból. A gyógyfürdőkben egyre fontosabbak a szláv vendégek, különösen az oroszok. Ami pedig a belföldi turizmust illeti, a még tavaly vett üdülési csekkeket nem költötték el teljes mértékben, jelentős részüket csak az idén fogják felhasználni. Inkább a második félévben fogjuk érezni, hogy a dráguló üdülési csekkből kevesebbet vesznek-e a vállalatok.
HVG: Ár-érték arányban hogy áll a magyar kínálat? Nem kap többet a vendég ugyanazért az ezer eurójáért egy olcsóbb erdélyi vagy egy kiemelkedő minőségű szolgáltatást nyújtó ausztriai fürdőben, mint a hazai wellnessközpontokban?
R. I.: Kétségtelen, hogy Magyarországon a legtöbb helyen hiányzik az a pezsgés, hangulat, amit például az egykori Monarchia régi fürdővárosaiban át lehet élni. De az ár-érték arányban jól állunk, és még sokáig meg is őrizhetjük ezt az előnyt. Termálvizekben Magyarország a világon az ötödik leggazdagabb állam, csak Japán, Izland, Francia- és Olaszország előzi meg, ráadásul talán itt a legkedvezőbb a vizek hőfoka és ásványianyag-tartalma. Ami meg az árakat illeti, a 270-280 forintos euró mellett tavaly már Ausztriában azzal hirdethettük magunkat, hogy nálunk egy eurója kettőt ér. Ténylegesen az Ausztriában idegenforgalomra költött egy euró vásárlóereje ma Magyarországon mintegy 1,7-szeres. Vagyis nem a szomszédos országok wellnesskínálata a versenytársa a magyar fürdőknek, hanem az olcsó tunéziai vagy törökországi utazások. Persze változtatni kell azon az elképzelésen, hogy állami támogatással mindenhová fürdőt építsünk, ahol van termálvíz. Legfeljebb a német nyugdíjasok egy része értékeli a puszta szélén álló wellnessközpontot, ahol a gasztronómiai kínálatot a szálloda félpanziója jelenti. Túl sok lett e területen a fóka, miközben nem szaporodtak a halak – a kedvezőtlenebb adottságú kistelepülések gyógyfürdői nem versenyképesek, és nem is tehetők azzá. A hagyományos termálközpontokat és néhány új fejlesztést viszont támogatni kell, például az idegenforgalmi marketingre fordított állami kiadásokkal. Ezek bőven meg fognak térülni. Jelenleg a turizmus közvetlenül mintegy 350 ezer embernek ad munkát, közvetve legalább félmilliónak, az idegenforgalom bővülése pedig nagy számban teremthet új munkahelyeket, amelyek egy részét alacsonyabb képzettséggel is be lehet tölteni.
FAHIDI GERGELY
