„Hogy jutott valakinek ekkora agyament baromság az eszébe, hogy a gyönyörű főépület elé odacsesz egy kockát?” „Most már teljesen biztos vagyok benne, hogy (...) tudatosan akarják a 20 éve folyamatosan züllesztett város még megmaradt értékeit is végképp lerombolni” – e szavakkal kommentálta „Zotyó” és „CsárliFirpó” a hg.hu internetes építészeti és dizájnlapon a Szépművészeti Múzeum felújításának terveit. Nem csupán a portál látogatóinak hangulatát jellemezte ellenérzés, szakmabeliek is kritizálják a Hősök terén álló, Schickedanz Albert által tervezett klasszicizáló épület bővítését célzó terveket. Sem a Szépművészeti tömbjének Dózsa György úti sarkára állítandó (egyebek mellett a látogatóliftnek helyet adó) márványkocka nem aratott osztatlan sikert, sem a múzeum domináns lépcsősorába vágni szándékozott lejáratnak nem tapsoltak a városvédők, Ráday Mihály szerint például bűn így tönkretenni a turistacsalogató látképet. A díszlépcsőbe vágott slicc – amely az Ybl-díjas Karácsony Tamás irodája által jegyzett terv alapján akár már jövőre levezethetné a közönséget a föld alatti kétszintes, ezer négyzetméteres új kiállítótérbe – mások szerint egyenesen barbárság, amilyenre nemzetközi összehasonlításban sem akad példa.
A legújabb kori múzeumépítészeti diskurzus egyik állandó témája a régi és az új összeegyeztetése – mondja Bojár Iván András művészettörténész, az Octogon című szakfolyóirat főszerkesztője. Már csak azért is, mert a múzeumok mindig jel értékű épületek, amelyeket nem csupán a mindennapi használat igénye hívott életre, hanem egy olyasfajta szimbólum megalkotásának a vágya is, amellyel valamely (politikai) korszak kijelölheti kulturális, ideológiai irányvonalát.
Az említett dilemma legkevesebb vitát generáló megoldásának egyik példája a londoni Trafalgar téren álló brit Nemzeti Galéria bővítése. A posztmodern vonalat képviselő amerikai Robert Venturi és neje, Denise Scott Brown tervei alapján húsz éve készült el az úgynevezett Sainsbury-szárny, amely folytatni látszik az 1824-es alapítása óta bővítgetett palota neoklasszicista homlokzatát, de már futó szemrevételezés után is feltűnik, hogy a vakablakok, frízek és oszlopok elnagyolt „idézetek” csupán.
Idézetekkel operált, mégis a radikális „belenyúlás” eklatáns példájaként hivatkoznak a szintén posztmodern skót Sir James Frazer Stirling 1984-ben elkészült stuttgarti galériabővítésére (Neue Staatsgalerie). Stirling egy 19. század közepi, U alakú múzeumot fogalmazott újra. A nemzetközi tenderen nyertes pályázat a korábbi korstílusokat tisztelő, de azok elemeit nem használó modernizmus által tiltott megoldások sorával rukkolt elő – írta hat éve az építészettörténeti mérföldkőként számon tartott munkáról Ébli Gábor esztéta. Az épület dór oszlopfőt, román kori ablakot és klasszicista elemeket idéz meg – monumentális méretekben. Ráadásul Stirling nem kiegészítette az eredeti múzeumépületet, hanem egy ugyanakkora új tömböt csatolt hozzá, széles feljáróval, kerengőként megformált belső udvarral, rikító zöld és rózsaszín színekben. Mint Ébli is írja, a szakmai felháborodás óriási volt. A kritikusok a szitokszóként használt „állami építészet” feltámasztásával vádolták a tervezőt. Németországban tudniillik tabu volt a monumentalitás, a történeti emlékek újraértelmezése, mivel a hitleri építészet is ezekkel operált. A Neue Staatsgalerie az ellenvélemények dacára felépült, megnyitása után pedig a németországi látogatottsági statisztikákban addig a futottak még kategóriájába tartozó stuttgarti intézmény a második helyre ugrott, és majd két évtizedig ott is maradt.
A kínai-amerikai Ieoh Ming Pei által megálmodott bővítmény megépítése előtt sem kongott viszont az ürességtől a párizsi Louvre. A közvéleményt mindmáig megosztó üvegpiramisról elhíresült átalakítás – így Bojár – jó példa arra, hogy az új nem feltétlenül rombolja a régi nimbuszát. Megvalósítása Francois Mitterrand köztársasági elnök akarata volt, aki 1983-ban pályáztatás nélkül bízta meg Peit a helyhiány miatt elodázhatatlan munkával. A Louvre összképének elcsúfítását számon kérő szakmai kritikák mellett az ellenzők napóleoni világuralmi törekvéseket láttak bele az elnöki gesztusba, mondván: a piramisforma gyarmatbirodalmi álmokról árulkodik. Pei Louvre-bővítését azóta a szakma a 93 évesen ma is aktív építész múzeumi mestermunkái közé sorolja. A sort egyébként a washingtoni National Gallery of Art megtoldásával kezdte 1968-ban; a klasszicizáló épületet egy háromszög alaprajzú, merész vonalvezetésű modern tömbbel egészítette ki.
Az átépítés-újrafogalmazás kényszere paradox módon a modern építészet alkotásait sem kímélte. Ennek lett kis túlzással áldozata a Frank Lloyd Wright tervezte, 1959-re elkészült New York-i Guggenheim Múzeum. Az egész teret a felfelé keskenyedő, spirálban kanyarodó „járda” köré szervező, emblematikus épület mellé 1992-ben egy óriási gyufaskatulyát helyeztek, amelynek masszív tömbje számos építészetkritikus szerint agyonnyomja a 14 emeletes „csigaházat”. A berlini múzeumi (át)építések során pedig (az ottani dilemmákról lásd Szigetprojekt című írásunkat) még arra is akadt példa, hogy egy modern változattól visszatérnek az őseredetihez. A 2006-ban lebontott, egyebek mellett a keletnémet parlamentnek is helyet adó, az 1970-es évek KGST-beli építészetének jegyeit hordozó Palast der Republik bronzszínű üveg- és betonépületének „utódját” épp mostanában kezdik építeni. Méghozzá az egykor az azon a helyen állt, a háborúban megsérült és 1950-ben nyomtalanul eltakarított királyi palota felidézésével. Francesco Stella olasz építész nemzetközi tervpályázaton kapott lehetőséget, hogy rekonstruálja az eredeti alaprajzot és a barokk homlokzatot. Az Alexander és Wilhelm von Humboldt tudós testvérpár emlékére Humboldt-fórumnak elkeresztelt – múzeumnak és könyvtárnak is helyet adó – épület többi része, belső terei viszont modern felhőformájúak lesznek.
VAJNA TAMÁS
