„Az anatómia kívülről riasztó tudománynak tűnhet, de az a tökéletes rend, ami az emberi szervezetben uralkodik, a szépségével is lenyűgöz” – avat be a Zalaegerszegen született, 70 éves kutatóorvos, mi vonzotta annak idején a pályára. A német felmenőknek az államosítás előtt jelentős vagyonuk volt, magukénak tudhatták például a Hungária, a Király és a Római fürdőt. Gyerekévei – katonaorvos édesapja gyakori áthelyezései miatt – vándorlósra sikeredtek. 1945-ben Németországban kezdte az általános iskolát, „ahol még bottal fegyelmeztek”. 1946-ban már Budapesten, Farkasréten tanult, majd az apácák sashegyi Notre-Dame-de-Sion iskolája következett, de oktatták Kunszentmártonban, majd Szentesen is, az érettségit pedig Keszthelyen tette le. Ettől fogva viszont már egyenes volt a pálya: a pécsi orvosi egyetemen Szentágothai János kezei alatt végzett, és a diploma után vele tartott Budapestre is a Semmelweis Orvostudományi Egyetem (SOTE) Anatómiai Intézetéhez. Rövid minisztériumi kitérőt leszámítva – 1990-ben a népjóléti tárcánál főosztályvezetőséget vállalt – a SOTE volt a munkaadója. Az első szabad rektorválasztáson, 1991-ben négy jelölt közül őt választották az intézmény élére. Demokratizálta, modernizálta az egyetem szervezetét, majd 1995-ben visszavonult a SOTE – IMF-támogatással, általa létrehozott – Egészségügyi Menedzserképző Központja élére. 2000 óta az egyetem Szentágothai János Idegtudományi Doktori Iskoláját vezeti. A gerincvelő-kutatásai alapján nemzetközileg is magasan jegyzett professzor többször tanított külföldön, „de végül mindig hazajöttünk”.
Felesége, Szentágothai János lánya, Klára, gyermekorvos. Két felnőtt lányuk nyelvtanár lett, fiuk orvos. A korábban „zenészeknek kitalált mozgásjavító csoportban Kurtág Györggyel és számos kiváló zenésszel együtt tornázó” professzor ma is aktív testmozgással és kertészkedéssel tartja kondiban magát.
– A nemsokára felálló Fidesz-kormány új humán csúcsminisztériuma lehetséges vezetőjeként emlegetik. Kutató-oktató anatómusként nem túl bő önre a nemzet orvosának köpenye?
– Mindig is jobban érdekelt az oktatás és a kutatás, mint a gyógyítás. Úgy éreztem, sokkal többet tudok adni a hallgatóimnak a katedrán, mint a vigaszra vágyó beteg embereknek. Ez tükröződött a családi életemben is, nálunk egy kis megfázásra hivatkozva nem maradhatott ki egyik gyerekem sem az iskolából.
– Ha már a család, egykori tanára és főnöke, Szentágothai professzor egyik lányának udvarolt, majd el is vette feleségül. Érte emiatt előny vagy hátrány?
– Előnyt biztosan nem jelentett. Eljegyzésünk után a professzor meg is mondta, hogy nyilvánvalóan nem fog megtenni értem olyan lépéseket, amilyeneket más tanítványaiért megtett. A szoros kapcsolatunk viszont mindenért kárpótolt.
– Azért viszont semmilyen kárpótlást nem kapott, hogy családjától fürdőket és egy gyógyszertárat is elvettek. Hamar túltette magát a történelmi igazságtalanságokon?
– Nem okozott traumát, ámbár az 1950-es években, amikor Szentesen laktunk, jártam gyapotot szedni, és megtörtént, hogy – mivel nem vették észre a gyerekek által gyakran használt trükköt – kétszer mérettem le a zsákomat. Mikor erről a szüleimnek beszámoltam, apám nevetett. „Legalább ennyit visszavettünk abból, amit elvettek tőlünk” – mondta. Erre anyámnak elborult az arca, és azt mondta: „Miklósnak tudnia kell, hogy visszaélt a helyzettel. Ez csalás!” Ez egész életemre kiható etikai tanulságul szolgált, még egy papírt se vittem haza soha az intézetből magánhasználatra.
– Nem mintha kételkednénk szakmai és menedzseri kvalitásaiban, de nyilván egész más munka – a hírek szerint – terebélyes minisztériumot, mint egyetemi kutatóintézetet vezetni.
– Annak idején, amikor megválasztottak rektornak, szintén elég tapasztalatlan voltam, ezért megpróbáltam ott tartani a jó munkatársakat – és tanulni tőlük. Korábban már nyolc hónapot töltöttem a minisztériumban főosztályvezetőként, és az nagyon jó előiskola volt.
– És mikor, kinek a segítségével fedezte fel a bensőjében megbúvó homo politicust?
– Egyik idősebb kollégám, Ács Tamás, aki teljesen világosfejű baloldali ember volt – börtönben is ült a háború után –, vezetett rá erre a felelősségre valamikor a nyolcvanas években.
– Lám, mer a baloldali emberek minisztere is lenni. Az MDF-kormány idején viszont még be kellett érnie a minisztériumi főosztályvezetéssel. Oda ki hívta?
– A kereszténydemokrata Surján László. Őt onnan ismertem, hogy együtt szerveztük a nagycsaládosok első országos konferenciáját – ő patológusként, én anatómusként. Egyszer hazafuvarozott egy éjszakába nyúló ülés után, és azt mondta: „olyan időket élünk, amikor az embernek nem biztos, hogy ragaszkodnia kell ahhoz, amit eddig csinált”. Ez is hatással volt rám.
– De mennyire érzi képesnek magát arra, hogy az azóta kialakult politikai rendszerekben is flottul eligazodjon? Nem fél attól, hogy esetleg megvezethető, elvégre mindenét, így a szakmai hitelét is kockára teszi?
– A szakmai hitelem nem ettől függ. Annak idején friss rektorként eleinte sokszor kissé vontatottan haladtak a hivatalos beszélgetések, a munkatársak várták, mikor jövök elő a hátsó gondolataimmal. Mivel ilyenek nem voltak, egy idő után megszokták az egyenes beszédet.
– Hámori professzor, az első Fidesz-kormányban a nemzeti kulturális örökség minisztere szintén az önök intézetéből került ki. Ekkora szükség volna jó idegorvosokra a kormányban?
– Hámori professzor úr a szomszéd laboratoriumban dolgozik, viszont egyikünk sem idegorvos, inkább az idegrendszerrel foglalkozó kutató. Ha párhuzamot keresnék, azt mondanám, értek a rendszerekhez, hogy a dolgokat ne összevisszasságban lássuk – ezt szeretném megvalósítani az ország életében is.
– Drukkolunk, ámbár az íróasztalára pillantva mintha nem minden állna tökéletes rendben.
– Ez igaz, de az időbeosztásom azért elég rendezett. Vezetőként létfontosságú a feladatok átlátása, ennek alapja pedig a bizalom. A titkolózásnak nincs értelme, mert megakasztja az ügyvitelt, tiszta, áttekinthető rendszer kell.
– És mit tartana minisztériuma legsürgetőbb feladatának ebben az átlátható rendszerben?
– Azt hiszem, hogy a széles értelemben vett kultúra fejlesztését. A tisztességes emberi kapcsolatokat, a beszélgetéskultúrát, az etikettet, amit szerintem jó lenne már az iskolai foglalkozásokon is gyakoroltatni. De ugyanilyen fontos a szolidaritás értéke is, annak tudatosítása, hogy embertársai vagyunk egymásnak.
– Korábban ön is aláírta Csoóri Sándornak azt a kiáltványát, amiben a költő az ország rothadása felett merengett. Csak nem önre, a gerincvelő-kutatás nemzetközileg elismert professzorára hárul majd a szerep, hogy hivatalosan is a kormány gerince legyen?!
– Ha anatómiai példánál akarunk maradni, a gerinc csigolyákból és sok apró részletből álló tengelye a testnek. Az egyenes tartásért mindannyiunknak erőfeszítéseket kell tennünk.
IZSÁK NORBERT – DOBSZAY JÁNOS
