„Nincs semmi minőségi különbség, teljesen egyenértékű, megkerülhetetlen része az életműnek” – veti össze a HVG kérésére Szabó László, a Kogart Akadémia művészettörténésze Pierre-Auguste Renoir 1903-ban készült Tájkép híddal című képét a 24 évvel korábbi A tengerpart Dieppe-nél cíművel. Jelenleg – május 2-áig – mindkét alkotás a Magyar Nemzeti Galéria (MNG) egyik termében látható, a Kasser–Mochary-gyűjteményből, Földi paradicsom címen összeállított tárlat részeként. A két festmény összevetése azért is indokolt, mivel a művészin kívül az utóbbi elkészítéséért igen komoly fizikai erőfeszítéseket is kellett tennie az impresszionista irányzat létrejöttében elévülhetetlen érdemeket szerzett festőnek. Az 1880-as években – nem utolsósorban mellőzöttségéből fakadóan – alkotói válságba került Renoirnál 1892-ben jelentkeztek a reumás ízületi gyulladás (rheumatoid arthritis) első jelei, amelynek következtében ízületei lassan lemerevedtek, végtagjai eldeformálódtak.
A tudomány akkori állása szerint gyógyíthatatlan betegség hatásait az orvosok gyógyszerrel igyekeztek enyhíteni, azonban Renoir – aki ódzkodott a munkájához nélkülözhetetlen képességeit esetleg veszélyeztető dolgoktól, a szemeit kímélendő például keveset olvasott – elsősorban saját recept szerint kúrálta magát. Zsonglőrködéssel, egy bilboquet nevű golyós ügyességi játékkal, valamint biliárdozással tartotta karban ízületeit. 1903-ra, 62 éves korára állapota – a fényképek tanúsága szerint – mégis jelentősen romlott, és az addig igen termékeny festő megijedt, hogy nem lesz képes eltartani a családját. „Mennél közelebbről fenyegette a teljes lebénulás, annál fokozottabb energiával dolgozott” – írta Apám, Renoir című könyvében fia, Jean.
Életének betegségtől sújtott utolsó bő negyedszázadában azonban az is erőt adhatott neki az akkori mintegy 400 kép megfestéséhez, hogy művészetét épp azokban az években kezdték elismerni. Az 1904-es párizsi Őszi szalon meghozta számára a sikert, s ennek köszönhetően három évvel később a betegsége szempontjából ideálisnak tűnő földközi-tengeri Cagnes-sur-Merben telepedhetett le. A mediterrán melegre még rá is segített: általában gyapjúpapucsot és -sapkát viselt, lábát betakarta, és – testmelegük miatt – macskákkal vette körül magát. A festményekre került macskaszőr később több képének hitelesítéséhez, illetve kormeghatározásához szolgált támpontul.
Mindezek ellenére Renoir 1910-ben tolószékbe kényszerült, és bár két évvel később egy bécsi orvos felvillantotta előtte az újbóli lábra állás lehetőségét, az ennek érdekében elvégzendő kúra olyan erőfeszítéseket kívánt tőle, hogy „ha választanom kell járás és festés között, inkább a festést választom” felkiáltással lemondott róla. Családja és a személyzet mindent megtett, hogy megkönnyítsék a munkáját: autón, tolókocsin vagy akár hordszéken elvitték bárhová, és elvégezték helyette a festés előkészületeit is. Szükség is volt minderre, mivel Renoir „fölösleges vacaknak” titulált keze már csak markolni volt képes az ecsetet, és a jobb válla is riasztóan elmerevedett. A kezét – hogy ne dörzsölődjön ki a bőre – gézzel kellett körbetekerni, amit utóbb sokan tévesen az ecset odakötözéseként értelmeztek. Pedig a jobb mellett egyre inkább a – már korábbi kéztörései alkalmával többször bizonyított – ballal is festett. De bevetett más leleményeket is: két hengerből és egy bicikliláncból álló szerkezet segítségével egy mozdulattal karmagasságba tudta hozni a vásznak azon részét, amelyiken dolgozott. Így festette például 1919-ben, halála évében az állapotát figyelembe véve méretében is grandiózus, 160-szor 110 centiméteres A nagy fürdőzők (Nimfák) című képet.
„Művészi kibontakozása párhuzamosan haladt betegségével” – jegyezte meg az impresszionizmussal már az 1880-as években szakító Renoirról pályatársa és barátja, Albert André. 1913-tól például rendszeres kiruccanásokat tett az őt mindig is csábító szobrászat területére – az MNG-ben megtekinthető a festő instrukciói nyomán Richard Guino által készített Vénuszfej című szobor –, festészete pedig „összegzővé” vált. „Leszűkült színskála”, „kerámiára emlékeztető” textúrák jellemezték képeit, amelyek a korábbi nagyszabású csoportképek helyett egyre inkább portrék, csendéletek és tájképek voltak. Szakértők szerint legfeljebb ez utóbbi, a témaválasztás tudható be a betegségnek. „A stílusváltás az élete során őt ért hatások, elsősorban az impresszionizmusból való kiábrándulás, illetve az olaszországi élmények következménye” – véli Tóth Ferenc, a Degas-tól Picassóig című kiállítás keretében Renoir 1876-os, A kertben című képét bemutató Szépművészeti Múzeum művészettörténésze. A festményeiről visszaköszönő életöröm, derű, frissesség ugyanakkor mindvégig „a fájdalom elmúlik, a szépség megmarad” ars poeticáját igazolta vissza.
Csak kevés festő volt képes az alkotómunkát alapvetően befolyásoló ízületi betegség mellett is dolgozni. A művészettörténet egyik első „ízületesének”, Peter Paul Rubensnek a betegségét például csak az utóbbi időben tudták rheumatoid arthritisként azonosítani. A fennmaradt feljegyzések ugyanis (korabeli összefoglaló néven) köszvényként emlegették a 17. századi flamand barokk egyik legjelentősebb festőjének kórját, ám a kutatóknak gyanús lett, hogy több képén is jól kivehetők a természetellenesen hajló, megvastagodott ujjak és egyéb reumatikus tünetek. Különös lenne, hoz példát egy 2005-ös tanulmányában Thierry Appelboom, a brüsszeli Erasmus Klinika kutatója, ha mind az 1618-ban festett Loyolai Szent Ignác csodatételeihez modellt álló férfi, mind pedig Rubensnek A három grácia című, húsz évvel későbbi képéhez modellt álló felesége arthritiszes lett volna (utóbbi ráadásul 23 éves korára a betegség igen előrehaladott stádiumában). Valószínűbb, hogy Rubens a kor bevett festői módszere szerint a modellnek csak az arcát örökítette meg, a többi testrészt később másokéval egészítette ki, e kezek esetében feltehetően a sajátjaival – így Appelboom.
Egyértelműbb a helyzet Renoir kortársánál, a Murnaui táj című 1910-es képével ugyancsak az MNG-ben vendégeskedő orosz–német Alekszej von Javlenszkijnél, aki élete utolsó 12 évében szintén reumában szenvedett. Az ekkoriban festett Meditáció című absztrakt sorozat képei – köztük az Emlék beteg kezeimnek alcímű –, francia kortársáéhoz hasonló segédeszközök híján, még a fájdalommentes időszakokban is alig voltak nagyobbak 20x20 centiméteresnél, és az expresszionista festő betegségét jelezve (a korábbiakkal ellentétben) kétségbeesést, halálhangulatot árasztottak.
A svájci–német Paul Kleeből is kettős hatást váltott ki az élete utolsó öt évében őt sújtó – az ízületekben degeneratív változásokat és fájdalmat okozó – szkleroderma. Vásznain erőteljesebbé vált a lelkiállapotára (is) utaló fekete szín, a korszakot fémjelző Tűz és halál című képén pedig jelentősen leegyszerűsödött, színeiben visszafogottabb stílus jelent meg. A kényszerből azonban erény lett: Klee ezzel a minimalizmus egyik előfutárává vált.
GERI ÁDÁM
