HVG: Nem akarom megbántani, mégis, hogyan élte túl az alkoholt, a drogot és a zenét – egyszóval az 1960-as éveket? Ilyen erős a szervezete, vagy a 70 felé közeledve életmódot váltott?
Eric Burdon: Először is sosem dohányoztam, és ma már mást sem igen szívok. Ami pedig a múltat illeti, nos, borítsunk rá fátylat. Nemrég jártam az orvosnál, aki poszttraumás stressz szindrómát diagnosztizált nálam. Megkérdeztem, az mitől van, mire azt válaszolta, hogy a hatvanas, a hetvenes, a nyolcvanas és a kilencvenes évektől. A viccet félretéve, a sok utazás és időzónaváltás össze szokta zavarni az alvási szokásaimat. Hogy erős volna a szervezetem? Inkább a hangom!
HVG: Na ne mondja, hogy még most is éjszakázik, és ugyanúgy pörög, mint 25 évesen!?
E. B.: Oké, mára azért kialakult valamiféle napirend. A Nappal kelek, kávézom, úszom egyet, lazítok, sétálok, olvasgatok, dvd-ket vásárolok a neten, majd írok és unalmas interjúkérdésekre válaszolok. Ja, majd elfelejtettem, hogy évek óta jógázom, így akár 15 percig is képes vagyok egy lábon állni.
HVG: Értem, igyekszem összekapni magam a kérdésekkel. Árulja el például, miért éppen a kaliforniai Joshua Tree-ben lakik? Nem engedhetne meg magának egy csinos kis birtokot valahol Angliában, mint mondjuk Paul McCartney, vagy egy magánszigetet, mint Mick Jagger?
E. B.: Nem a brutális adóterhek miatt hagytam ott az Egyesült Királyságot, hanem azért, mert arrafelé pocsék az időjárás, állandóan esik, nyaranta pedig a sztrájkok miatt lebénul a vasút meg a légi közlekedés, így még ha akarna, akkor se tudna kiszabadulni az ember a Brit-szigetekről. Na, ezért nem akarok másmilyen szigeten se lakni, habár korábban éltem néhány spanyolországin. Sajátra nincs pénzem, a vagyonom eltűnt valahol a Bermuda-háromszögben. Ébresztő! Nem Paul McCartney vagy Mick Jagger vagyok, számomra a száraz sivatagi levegő a lehető legjobb választás.
HVG: Csak nem ott kap ihletet a festegetéshez? Merthogy állítólag ön festőművész is volna.
E. B.: Hát, ezt a hülyeséget meg hol hallotta? Igaz, teli a házam ecsetekkel, festékkel meg vásznakkal, de jóformán hozzájuk se tudok nyúlni, mert állandóan félbeszakítanak valami fontos zenei munkával. Nem vagyok sem elég gazdag, sem elég csóró ahhoz, hogy bármilyen körülmények között tudjak festeni – az igazi művészek bármilyen stressz alatt képesek alkotni. Talán majd egyszer, most ihletem sincs, meg hát, őszintén szólva, elég lusta is vagyok.
HVG: Ahhoz képest elég sokat turnézik. Ennyire kell a pénz, vagy csak nem tud leállni?
E. B.: Nincs olyan rengeteg fellépésem, sokat is pihentetem a hangom, így tudom megőrizni az erejét. Csak akkor énekelek, ha közönséget látok. Persze, mindenkinek szüksége van pénzre.
HVG: Ami a színészi karrierjét illeti, teljesen kifutotta magát? Mindent eljátszott, amit az 1960-as években szeretett volna?
E. B.: Miután szerepeltem pár filmben, rájöttem, hogy a hátam közepére sem kívánom az egészet. Az idő nagy része arra megy el, hogy várakozom, és nézem, ahogy mások szerelgetnek, dolgoznak. Bár jártam színésziskolába Hollywoodban, a rock and roll vonzása erősebb volt. A látványtervezés komolyabban is érdekelt ugyan, de azt hiszem, erről már lekéstem.
HVG: Hogyan óvja magát attól, hogy ne saját emlékzenekaraként turnézzon? Mennyiben más a mai Eric Burdon, mint a 45 évvel ezelőtti? Mit tud nyújtani a közönségnek?
E. B.: Amikor a színpad felé közeledem, arra szoktam gondolni, hogy a zenémmel fel fogom támasztani a halottakat. Vigyáznom kell, nehogy önmagam paródiájaként lépjek fel. Az viszont nem az én hibám, hogy az emberek újra és újra szeretnék hallani a dalaimat. Megpróbálom átdolgozni őket, ezért is váltogatom a zenekaraimat, hogy így magamat is megújítsam. Új dolgokat is írok, de ki kíváncsi rájuk? Mindegy, hogy jó, rossz vagy közömbös – nem fogadják el tőlem. Maga sem a legújabb cd-imről kérdez, a My Secret Life-ról és a Soul of a Manről, amelyek pedig talán a legjobb munkáim.
HVG: Elnézést kérek. De ha már új együttesek, van még valaki, aki az eredeti felállásból zenél önnel a mostani The Animalsben? Vagy ennyire kompromisszumképtelen?
E. B.: Vállalom, az vagyok, mindig én kényszerítek másokat kompromisszumokra. Valószínűleg én vagyok a világ legrosszabb diplomatája. Hogy miért cserélem le a bandákat? Azért, mert megtehetem, és így is fogok tenni, amíg csak akarom, bár a mostani együttesemmel meglehetősen elégedett vagyok.
HVG: És azzal mennyire elégedett, hogy a Rolling Stone magazin 2008-as Minden idők száz legjobb énekesének listáján az ötvenhetedik. Ezzel épphogy megelőzi Christina Aguilerát, viszont jócskán elmarad a 24. Van Morrison mögött.
E. B.: Nem törődöm a zenei elitizmussal. Sosem hittem a zene kategorizálásában, és úgy gondolom, a művészetekben nincs helye a versengésnek.
HVG: Legnagyobb dobásával tényleg nem kellett senkivel sem versenyeznie, jóllehet A felkelő Nap házát rengetegen feldolgozták. Honnan jött az ihlet eddigi legnagyobb sikeréhez?
E. B.: Először 1958-ban hallottam helyi klubokban ezt az eredetileg is brit nótát. A többi feldolgozás közül kifejezetten fantasztikusnak tartom Bob Dylanét.
HVG: Sosem érez nosztalgiát az 1960-as évek iránt, amikor sikerei csúcsán a lábai előtt hevert az egész Egyesült Államok?
E. B.: Miért kéne visszahoznunk a múltat? Sok sötétség is volt az 1960-as években: háború, rasszizmus, szexizmus és gyilkosságok.
HVG: A Rolling Stones is turnézgat még, ráadásul óriási stadionokat tölt meg. Irigykedik, vagy inkább sajnálja őket, hogy hihetetlen elvárások mellett játszanak?
E. B.: Már tinédzserként megtanultam kitisztítani az irigységet a szervezetemből. Azt hiszem, elégedett vagyok azzal, amit az élettől kaptam, persze én is szeretném, ha lenne saját Lear repülőgépem.
HVG: És a mai zene világában ki testesíti meg az 1960-as évek Eric Burdonjét – szenvedélyben, szabadságvágyban, innovációban, színpadi karizmában és kultúraformálásban?
E. B.: Hé, még én is szenvedélyes és szabadságvágyó vagyok, s igyekszem innovatív is lenni, miközben, úgy mondják, van karizmám a színpadon! S habár sokszor eltérek a blues hagyományos zenei struktúráitól, a szívem bluesra lüktet.
IZSÁK NORBERT
