„A Fidesz hosszabb ideig volt ellenzékben, mint amennyi ideje Magyarország az Európa Unió tagja, ezért szemmel láthatóan meg kell tanulnia, hogyan kell viselkednie azokban az európai szervezetekben, amelyek szabályait most eléggé flagránsan megsérti” – vágott oda a szlovák tévében a kettős állampolgárságról szóló magyarországi törvény kapcsán az új budapesti kormánynak Miroslav Lajcák szlovák külügyminiszter. A gonoszkodó megjegyzést nyilvánvalóan ugyanolyan tehetetlen düh motiválta, amilyen Balázs Péter magyar exkülügyminiszterét, amikor tavaly ősszel a szlovák nyelvtörvény miatt egy német lapinterjúban így fogalmazott: „Magyarország Szlovákia idősebb testvére. De a kisebb testvért európai modorra is tanítanunk kell”. Egyik megjegyzés sem különösebben elegáns, de mindkettőben van némi igazság. Azokban az új, kivétel nélkül apró, uniós tagországokban, amelyek a szocializmus bukása után nyerték el régen vágyott államiságukat – Szlovákia mellett Szlovénia és a három balti köztársaság –, az utóbbi két évtizedben kétségkívül jelentős gazdasági-társadalmi felhajtóerőként szolgált a nacionalizmus. Nem véletlen, hogy a szabadság húsz éve alatt ők produkálták az unióban a leggyorsabb gazdasági növekedést, Szlovénia és Szlovákia már az eurózóna tagja, Észtország befogadásáról pedig a minap döntöttek Brüsszelben. Ez az EU írott és íratlan (szokás)jogát olykor némileg – hm – lazán kezelő nacionalizmus (lásd az orosz etnikum sanyarú helyzetét a balti államokban) az unió megállapodott tagjai részéről ez idáig afféle megértő elnézésben részesült, feltételezve, hogy a gazdasági prosperitás és a nyugati szövetségi rendszerekbe ágyazódás egy idő után segíti kinőni gyermekbetegségeikből e fiatal államokat. Igaz, az uniónak még a lisszaboni szerződés hatálybalépése után is kevés – bár a korábbinál valamelyest több – a jogi eszköze arra, hogy az etnikai és más kisebbségek egyenlősége felett központilag őrködjön. Ebben a helyzetben az „eltévelyedett” kormányokkal szemben többnyire rejtett, néha nyílt diplomáciai és politikai nyomásgyakorláshoz szoktak folyamodni az EU vezetői.
Erre a legpregnánsabb eset volt, amikor tíz éve az uniós kormányok – végső soron hatékony – diplomáciai bojkottot léptettek életbe a szélsőjobbal koalícióra lépett osztrák kormány ellen. Bécs főként azért kapott kiemelkedő „büntetést”, mert Ausztria megállapodott országnak számít, amelytől elvárható a példamutató viselkedés. Nem gondolom, hogy Magyarországnak a közeljövőben ilyesféle uniós reakcióval kellene számolnia. De attól tartok, Orbán Viktor téved annak kinyilvánításával, hogy szerinte Magyarország a pár hete lezajlott választásokkal „nyerte el önrendelkezését”, következmények nélkül lekopírozhatja Pozsonytól a nacionalizmust, kül- és belpolitikája szolgálatába állítva azt.
Magyarországra az EU-ban közepes, még a szocializmus idején is a többiekhez képest viszonylag jelentős önrendelkezéssel bíró, kiszámítható országként tekintenek, amely nem használ szimbolikus jelentőségű, pillanatnyilag a kedvezményezettek által sem követelt – a külhoni magyarságot afféle kaukázusi krétakör közepére állító – törvényt pusztán arra, hogy fitogtassa erejét a nála kisebbekkel, újabbakkal, különféle okok miatt idegesebbekkel szemben. Nyilván ezt ismerte fel a tanulékony román elnök, Traian Basescu, amikor a hozzánk képest kétszer nagyobb szomszéd példás hidegvérrel reagált az itteni döntésre. Bár talán ott is más lett volna a fogadtatás választási kampány kellős közepén.
Udvariatlan megjegyzésével Lajcák nyilván az uniós bővítés előtti Orbán tapasztalatlanságára célzott. Arra, hogy a magyar kormányfő gesztusaiból hiányzik az a szocializációs hatás, amely az európai politikusokat éri az integráció intézményeiben a szoros és folyamatos kapcsolattartás révén. Ezen az iskolán – ahol megtanulható, hogy az EU-ban mit, mikor és hogyan lehet a leghatékonyabban elérni, a legfőbb taneszköz a folyamatos és széles körű konzultáció, az empátia és a kompromisszumkészség pedig a legfontosabb tantárgyak közé tartozik – nyilván Orbán és csapata is átmegy majd, mint történt az a 2004 utáni kormányokkal. Persze csak akkor, ha Orbán nem a helyetteseit küldi a kormányfői csúcstalálkozókra, és a miniszterek dolgát nem az államtitkárokra hárítják. A lecke persze nehéz, a Gyurcsány-kormány idején rendre Göncz Kinga külügyminiszterre hárult a kínos feladat, hogy elsimítsa a miniszterelnök külpolitikai ballépései nyomán keletkezett botrányokat.
Az Orbán-kormány mostani programjában csak egy négysoros bekezdés szól a külpolitikáról, igaz, a Fidesz a tavalyi európai parlamenti választásokra terjedelmes, külpolitikai doktrínának is beillő, az integráció elmélyítése mellett hitet tevő, felelősségteljes szellemi terméket produkált, amelynek fő tételeit múlt heti parlamenti meghallgatásain a tapasztalt Martonyi János külügyminiszter megismételte. Mondandója színesítésére felemlegette a régi anekdotát, amely szerint Amerikában sosem tudják, kit hívjanak fel, ha uniós álláspontot kívánnak megtudni, mert mindenki mást mond. E tekintetben a második Orbán-kormány kétségkívül EU-konform módon kezdi a pályafutását.
KOCSIS GYÖRGYI
(A szerző a HVG munkatársa)
