Természetesen mi leszünk a világbajnokok – állította mindenki úton-útfélen Johannesburgban a HVG tudósítójának. Dél-Afrika legnagyobb városát már a labdarúgó-világbajnokság június 11-ei kezdete előtt fociláz kerítette hatalmába. A szállodákban, az éttermekben, az üzletekben a válogatott, a bafana bafana (fiúk-fiúk) sárga-zöld meze lett az egyenruha, a helyiek önfeledten fújják a szurkolók első számú eszközévé vált, fülsiketítő zajra képes műanyag kürtöt, a vuvuzelát (lásd Kürt és kalap című írásunkat). A hét országos műholdas sportcsatornán pedig egymást érik az esélylatolgató beszélgető műsorok a régebbi vébéösszecsapásokban, és főleg az angol Premier League mérkőzéseiben csemegéző közvetítésekkel.
Érzi a felkorbácsolt várakozásokat Carlos Alberto Parreira, a bafana bafana brazil – hazája válogatottját 1994-ben a világbajnoki címig, 2006-ban a negyeddöntőig vezető – szövetségi kapitánya is, aki a HVG kérdésére azt válaszolta, igyekszik ettől a szurkolói nyomástól elszigetelni játékosait. Ez korántsem egyszerű, hiszen az edzéseket és a barátságos mérkőzéseket követő sajtótájékoztatókon őt és a csapat éppen jelen lévő tagját is ostrom alá veszik a sportújságírók, akik a várható taktika és összeállítás mellett főleg az esélyeket boncolgatják.
AP/Denis Farrel
Parreira hozzátette, a braziloknak is 28 év kellett ahhoz, hogy első trófeájukat megnyerjék, és a szakértők kétlik, hogy a dél-afrikaiaknak bármilyen reményük lenne a mostani végső sikerre, hiszen a vébérésztvevők közül a Nemzetközi Labdarúgó-szövetség (FIFA) friss ranglistáján – mélyen Magyarország helyezése alatt – náluk csak Észak-Koreát sorolták hátrébb. A józanabb kommentátorok már annak is örülnének, ha a bafana bafana továbbjutna a csoportjából – ahol Franciaország, Mexikó és Uruguay a riválisa –, mert legalább ennyit eddig még minden házigazda elért. Dél-Afrika eddig kétszer – 1998-ban és 2002-ben – szerepelt a vébén, és a csoportküzdelmeket egyik alkalommal sem élte túl, tavaly pedig még a kontinentális torna, az Afrikai Nemzetek Kupája selejtezőjében is elbukott.
A rendezők igyekeznek kitenni magukért. Csaknem egymilliárd dollárért építettek új stadionokat és újítottak fel régieket, s mindegyiket 21. századi – Magyarországon elképzelhetetlen – minőségben és felszereltségben. A legnagyobb az egyebek mellett a nyitómérkőzésnek és a döntőnek is otthont adó, hivatalosan 88 ezres befogadóképességű johannesburgi Soccer City – a helyén állt korábbi stadionban tartotta első tömeggyűlését 1990-es szabadulása után Nelson Mandela. A Dél-Afrika 49 millió lakosa közül akár 4 milliónak is otthont adó sowetói nyomornegyed szélén álló aréna a tervezők szándéka szerint zulu főzőedényt formáz. A színe pedig azért barnásvöröses, mert azokra a ma is álló meddőhányókra emlékeztet, amelyek feladata az apartheidrendszer idején nemcsak az aranybányászat melléktermékének befogadása volt, hanem az is, hogy Soweto köré magasodva a nyomornegyedtől és az ott élő jogfosztott feketéktől még a fehérek lakta johannesburgi belváros látványát is elvegye. A HVG tudósítójának ottjártakor a környéken még lázasan folyt a tereprendezés, a hivatalos avatást is jelentő tartományi kupadöntő – amelyen Jacob Zuma államfő is ott volt – pedig a zavarodott forgalomirányítók és a minden irányból özönlő, vuvuzelát fújó szurkolók megállíthatatlan folyama miatt közlekedési káosz közepette zajlott.
Az erőfeszítések persze érthetőek, hiszen a fekete kontinens először ad otthont a világ egyik legnézettebb sporteseményének, és Dél-Afrika büszke házigazda akar lenni. A sport pedig nemzetépítő erő az apartheid 1994-es bukása óta. A futballt hagyományosan a feketék űzik – a politikai foglyok a Fokvároshoz közeli Robben Island börtönszigeten is játszották –, a bádogvárosok üres területein ma is lelkes gyerekcsapatok kergetik a labdát. A rögbi és a krikett viszont a fehérek és az apartheidrezsim sportja volt.
Ezért okozott nemzeti katarzist, amikor az 1995-ös rögbi-világbajnokságon a győztes hazai csapatnak, a Springboksnak a válogatott mezét és sapkáját viselő akkori államfő – a politikai fogolyként 27 évet nagyrészt a Robben Islanden raboskodott –, Mandela adta át a serleget. A főleg fehérekből álló nézőközönség a döbbent csend után Mandela keresztnevét skandálta – a történteket Clint Eastwood tavaly készített Invictus című filmje örökítette meg, Morgan Freemannel a főszerepben –, aki alig egy évvel a fajüldöző rendszer bukása után ezzel a gesztusával a múlttal való megbékélést hozta el. A focivébé hangulatát most azzal lovagolták meg, hogy – a Soccer City megnyitójával egy időben, a káoszhoz hozzájárulva – a kisebbik sowetói stadionban tartották a tartományi rögbibajnokság döntőjét, amivel a sportág Dél-Afrikában először jelent meg feketék lakta bádogvárosban. A győztes Blue Bulls szurkolói pedig a meccs előtt és után békésen iszogattak a helybeli feketékkel az apartheidrendszer nyomornegyedeinek bögrecsárdáiból, a shebeenekből lett sörözőkben.
A dél-afrikaiak rengeteget költöttek a rendezésre – kétséges ugyanakkor, hogy a stadionokat később meg tudják-e tölteni és az állagukat megőrizni –, ami nem talált egyértelműen pozitív visszhangra. Vannak, akik úgy vélik, a kirakateseményre fordított óriási összeg jobb szolgálatot tett volna, ha enyhíti az apartheid megszűnte óta alig csökkent társadalmi egyenlőtlenségeket. Bár a feketék mozgását nem korlátozza már a fajüldöző rezsim drákói szigora, változatlanul milliók tengődnek munka nélkül, mélyszegénységben, az ország az ENSZ életminőség-ranglistáján 182 közül továbbra is csak a 129. helyen áll, a férfiak várható életkora születéskor 53,5, a nőké 57,2 év. Igaz, ez is sokkal jobb a legtöbb fekete-afrikai ország mutatójánál, ezért is özönlenek Dél-Afrikába a gazdasági menekültek, már nemcsak a szomszédból, hanem – mint a HVG tudósítójának elmondták – akár a Kongói Demokratikus Köztársaságból is.
A kilátástalanságnak tulajdonítják a bűnözést is, ami a rendezéssel kapcsolatban legtöbbet emlegetett negatívum, és hozzájárult ahhoz, hogy már csak a korábbinak a kétharmadát, 300 ezer szurkolót és látogatót várnak Afrikán kívülről. Az óvatosság nem árt, mert a nemzetközi statisztikák alapján a népességre vetítve napi 50 gyilkosságával Dél-Afrika Kolumbia mögött a második, de krónikus probléma a nemi erőszak és az autórablás is, így a vébére érkező turistáknak az eddigi helyszíneknél sokkal jobban oda kell figyelni magukra és értékeikre. Mint Kerwin Lebone, a tekintélyes Dél-Afrikai Faji Kapcsolatok Intézetének kutatója a HVG-nek elmondta, a probléma az, hogy míg máshol a rossz helyre tévedőt megszabadítják a pénztárcájától, Dél-Afrikában a rablásból könnyen lesz rablógyilkosság. A rossz renomé miatt Zuma személyesen kérte felelős viselkedésre országa polgárait, és a vébé alatt a rendőrség mellett a katonaság is vigyázza a rendet, a csapatoknak külön biztonsági folyosókat alakítanak ki.
NAGY GÁBOR / JOHANNESBURG
