„Ez nem levél, Évám, csak buborék a tenger fenekéről. Nem láttad véletlenül valamerre Szobotkát? Mert erre nincs, és valahogy módfelett irreális a távolléte (...) Kérlek, ha látnád, küldd haza nekem (...) Lehet, hogy Genfben mászkál” – fordult Szabó Magda 1982 júniusában fordítójához, kritikusához és barátnőjéhez, a Genfben élő Haldimann Évához, négy hónappal férje, Szobotka Tibor író halála után. „Nagyon, nagyon köszönöm levelüket. Nagy csapás ez nekem (...) Tudja, ugye, hogy mennyire szeretem Magukat. Még nagyon is élénken eszemben van utolsó együttlétünk négyesben a Carmel étteremben” – válaszolt a Haldimann házaspárnak 1995 októberében, röviddel első felesége halála után Kertész Imre. Utóbbi idézet a Nobel-díjas író idén márciusban kiadott Haldimann-levelek című kötetében, míg előbbi a Könyvhétre megjelent, Drága Kumacs! címet viselő „leveleskönyvben” olvasható. Mindkettő bensőséges részletei arról tanúskodnak, hogy Szabó Magda és Kertész Imre a szakmainál jóval mélyebb kapcsolatot ápol(t) a ma is Genfben élő kritikussal.
Az évtizedes barátság Kertésszel már-már a véletlen műve volt. Történt, hogy 1977 tavaszán a Lukács uszodában egy ismerőse említette az akkor idehaza is legfeljebb mérsékelt irodalmi figyelmet élvező Kertész Imrének, hogy a Neue Zürcher Zeitung (NZZ) című svájci napilap recenziót közölt a két évvel korábban megjelent, németre még le sem fordított Sorstalanságról, amelyre a magyar irodalom akkoriban felkent potentátjai, ha netán ismerték is, egyáltalán nem hivatkoztak, szakmai folyóiratok pedig nem értékelték. A meglepett író egy londoni barátján keresztül szerezte meg az említett írást, amelyben azt olvashatta, hogy „első próbálkozásra sikerül neki a nagy dobás: tökéletes tartalmi és formai egységgé kovácsolja azt, amit serdülőkorában elszenvedett (...) Célja a tudatra ébredés ábrázolása: hogy az ember mint tudatos lény szembeszegüljön a hatalom és az erőszak bármiféle determinizmusával.” Nem csoda, hogy az író rögvest levélben fejezte ki köszönetét két országhatáron túl élő recenzensének, egyúttal újabb műveit ajánlva figyelmébe. „Talán nem is sejti, hogy a némasággal folytatott napi küzdelem közepett milyen különös ajándék számomra egy független szellem méltató érdeklődése” – írta hamarosan, immár A nyomkereső című regénye kapcsán, amelyről szintén az NZZ-ben jelent meg Haldimann Évának – Kertész szerint – „izgalmi gondolati feszültséggel tele” ismertetése.
A Román Éva néven 1927-ben Budapesten született későbbi kritikus a második világháború után összehasonlító irodalomtörténeti tanulmányok végzésére érkezett Svájcba, ahonnan a kommunista diktatúra híre miatt már nem tért haza. Életét egy ENSZ-tisztviselővel kötötte össze. Nem sokkal később, kisfiát nevelgetve nézett olyan elfoglaltság után, amelyet otthon is lehet végezni, így kezdett kritikákat írni az NZZ számára. „Egyszer Werner Weber irodalomtörténész, az újság irodalmi szerkesztője egy karácsonyi képeslapon köszönte meg, hogy ismertetéseimmel egy olyan irodalmi horizontot nyitottam meg a német nyelvű olvasók előtt, melyet máshogy nem ismerhettek volna meg” – mesélte most a HVG-nek. A lap részéről Haldimann Éva évtizedeken át nagy nyitottságot és érdeklődést tapasztalt a magyar irodalom iránt, egészen 1994-ig, amikor egy új irodalmi szerkesztő a megkérdezése nélkül megcsonkította egy magyar témájú cikkét, ami miatt azonnal otthagyta az NZZ-t.
Az eleinte német és világirodalommal foglalkozó Haldimann (összesen körülbelül 3 ezer cikke jelent meg) csak 1963-ban fordult egykori hazájának írói felé, amikor Németh László Égető Eszter című, 15 évvel korábbi nagyregényének recenziós példánya landolt az asztalán. A kritikus előtt hirtelen megjelent a szerző alakja, aki egykori iskolaorvosaként még a budapesti Áldás utcai iskolában beoltotta himlő ellen. Az élményt utóbb – az 1997-ben a Corvina Kiadó által németül kiadott cikkgyűjtemény előszavában – ahhoz hasonlította, ahogyan Marcel Proust francia író számára Az eltűnt idő nyomában című regényfolyamában egy madeleine sütemény megízlelése indította be a nosztalgikus emlékezést.
Haldimann mintegy négyszáz magyar irodalmi tárgyú cikket közölt. Ezekhez a muníciót rendszeres hazalátogatásai szolgáltatták, amelyek során eleinte kiadók és az Artisjus ajánlottak neki bemutatásra méltó műveket. Lassan azonban a hazai írók is megismerték a nevét, és elküldték neki új könyveiket, melyek közül többet le is fordított. Szabó Magdával is így ismerkedett meg. Első levélváltásukban, 1970-ben az írónő azt köszönte meg, hogy a korábban már recenzióban bemutatott Katalin utca című regény prózaritmusát a kritikus olyan hűen ültette át németre.
A több magyar díj mellett a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia tiszteletbeli tagságával is elismert irodalmár által bemutatottak névsora felettébb illusztris. Az évtizedek során Mészöly Miklós, Ottlik Géza, Örkény István, Pilinszky János, Illyés Gyula, Déry Tibor, majd a fiatalabb nemzedékből Esterházy Péter, Nádas Péter, Spiró György, Krasznahorkai László és számos más író műveihez írt ismertetőt, sokszor úgy, hogy a szóban forgó alkotások németül még nem jelentek meg. „Tudatosan vállalt küldetésnek tekintettem, hogy írjak róla, hiszen rendkívüli tehetségnek tartottam” – mesélte például Haldimann Éva Mészöly Miklósról a Genfi Magyar Egyesület számára nyolc évvel ezelőtt adott interjúban. Ezért több írását, köztük a Sutting ezredes tündöklése című novellát is átültette németre. 1965-ben pedig Az atléta halála kapcsán a töredékszerű elbeszélésmód méltatásán túl azt emelte ki, hogy „a mű hátat fordít a regény Magyarországon előírt formáinak”. Mindezt akkor, amikor a mű magyarul nem talált kiadót, csak franciául jelenhetett meg (egy évvel később idehaza is kiadták, ám a kádári irodalomkritika ízekre szedte).
MTI/EPA/Toni Garriga
Nem csoda, hogy több mű is az ő véleménye alapján talált fordítóra, egyebek mellett Kertész Imre, Nádas Péter, Darvasi László, Kornis Mihály, Bartis Attila alkotásai. Darvasit például Haldimann „olvasmányos és meseszövéséről híres” íróként értékelte a Rowohlt Kiadó számára. A genfi recenzens írásait komplexségük mellett azért szerették a kiadók (és nem utolsósorban maguk a szerzők), mert – miként Kertész több helyütt megemlíti leveleiben – néhány mondatban sikerül megragadniuk a műben ábrázolt cselekmény lényegét, a feltételezhető írói szándékot. „Elképesztő korrektsége, minőségérzéke, ügyszeretete és kíváncsisága előtt illő fejet hajtani” – méltatta munkásságát Károlyi Csaba irodalomkritikus idén tavasszal az Élet és Irodalomban. Tény, hogy – mint a mostani levelezéskötetekből is kiderül – a svájci recenzens nem rejtette véka alá, ha egy írás nem nyerte meg a tetszését. Az említett Kertész-regénytől, A nyomkeresőtől például eleinte korántsem volt lelkes.
„Néha nehéz volt megőrizni az objektivitásomat, hiszen egy olyan korszakban írtam, amikor igyekeztem ablakot nyitni a világra. De a kevésbé lelkesen írt recenziók sem veszélyeztették a szerzőkkel való barátságomat” – mondta el a HVG-nek a kritikus, hozzátéve, hogy bár a mai magyar irodalmat illetően már nincs teljesen képben, a kortársak közül Krasznahorkai László metafizikus regényvilága áll hozzá a legközelebb.
A most közreadott levélgyűjteményeknek egyébként az a legnagyobb hiányosságuk, hogy Haldimann válaszai közül csupán néhány maradt fenn. Ezen az sem fog változtatni, ha kiadják a kritikus Mészöly Miklóssal folytatott, ma még csak a Petőfi Irodalmi Múzeumban olvasható nagy levelezésének fennmaradt darabjait, mert a Haldimann-levelek azok között sem őrződtek meg.
