Nem hungarikum! Mármint a nosztalgikus emlékezés az egykori területi státusokra; az irredentizmusnak is titulált jelenség tehát nem magyar sajátosság. Görögország máig nem engedi a nemzetközi fórumokon nevén nevezni északi szomszédját, Macedóniát. Az igencsak informatív cikk szűken értelmezte a területcsonkításokkal járó békeszerződéseket. Törökország „Trianonja” három évvel az első világháború előtt elkezdődött a balkáni háborúkban. Bulgáriáé még távolabbra nyúlik vissza, az 1878. évi berlini kongresszusra, ahol elvették tőle Erdélyét, azaz Macedóniát, ahonnét a törökellenes szabadságküzdelmek (Botev, Levszki) kiindultak. Az albánok nemzetük közel felét veszítették el az első világháború nyomán. Koszovó máig parázsló ügye ennek a következménye. Ausztria Dél-Tirolon túl még nálunk is többet veszített: Csehországot, Szlovéniát, Bukovinát és Galíciát, ahol legalább annyi német ajkú élt, mint a magyar Dél-Erdélyben, Horvátországban vagy az igazi Szlovenszkón, az északi Felvidéken. Valószínűleg ennek kárpótlásaként kapta meg szomszédunk az osztrák többségű Nyugat-Magyarországot. Két kisebb hiba rontotta olvasói örömünket. Egyrészt Bulgária nem a második bécsi döntés keretében kapta vissza Dél-Dobrudzsát, hanem a crajovai kétoldalú román–bolgár tárgyalások nyomán, 1940. szeptember 7-én. Másrészt a török határt hazánk területén sohasem határolta a Duna. Már 1541-ben átlépték a hódítók, sőt 1663-ban Érsekújvárt, majd Nyitrát is elfoglalták. Ezért írja néhány szlovák történész, hogy Európa védőbástyáját tulajdonképpen az ő elődeik alkották, hiszen a Török Birodalom északi határa évtizedekig egybeesett a magyar–szlovák nyelvhatárral.
SZABÓ A. FERENC
TÖRTÉNÉSZ (BUDAPEST)
Legyen szabad cikküket egy-két gondolattal kiegészítenem. Nagy valószínűséggel nem létezne a Trianon-trauma napjainkban, ha – mint azt sokan remélték – a határainkon túl élő magyarság problémái automatikusan megoldódnának az Európai Unió keretei között. Ma már sok tapasztalat mutatja, hogy ez a remény meghiúsult. A szomszéd országokban élő magyarság viszontagságainak, hányattatásának, szenvedésének az az egyik fő oka, hogy az államok és a bennük élő többségi nemzetek többnyire tabuként kezelik történelmüknek azokat a fejezeteit, amelyek miatt szégyenkezniük kellene. Vagy megpróbálják tagadni a történteket, mint Törökország az örmények elleni 1915-ös genocídiumot, vagy csak nagyon későn és nehezen ismerik be, mint Oroszország a katyni mészárlást. Azok a szomszédaink, akiknél jelentős magyar kisebbség él, jól tudják, hogy a trianoni diktátum a magyarokkal szemben nagyon igazságtalan volt, de ezt nekik nagyon nehéz a nyilvánosság előtt beismerni. Ha ez egyszer mégis sikerülne, mindenkinek jobb lenne. Mert akik ma itt, Magyarországon a traumától szenvedünk, tényleg nem határrevízióban gondolkodunk, ahogyan azt Fico úr vélelmezi. Azt szeretnénk csupán, hogy ne lehessen valakit ütni-verni, bírságolni, másodrangú állampolgárként kezelni, mert magyar az anyanyelve.
MIHÁLYFFY LÁSZLÓ
(BUDAPEST)
Le a kalappal a cikkük előtt. Gazdag tényanyaga nagy érték, különösen azok számára, akik – mint én is – a középiskolában kevéssé és roppant egyoldalúan tanultuk mindazt, amit szerzőjük Törökország, Bulgária, de akár Németország és Ausztria 20. századi történelméről leír. Az írás legnagyobb érdeme a tárgyilagossága. Ennek köszönhető, hogy az olvasó zavartalanul végiggondolhatja a fenti országok harcainak és belenyugvásainak folyamatát, így tanulságokat fogalmazhat meg saját, Trianon utáni harcainkról és belenyugvásunk esélyeiről.
PÁKOZDI IMRE
(BUDAPEST)
