Nagyon egyetértek Gyóni Gézáról írott cikkük (HVG, 2010. május 22.) ki nem mondott üzenetével, hogy mindig voltak, vannak és lesznek politikai megfontolásokból felkapott és futtatott költők, írók, akikre néhány évtized múltán már a kutya sem emlékszik, legfeljebb az igazi klasszikusokról szóló életrajzokban kapnak néha helyet egy-egy lábjegyzetben. Az a 20. század eleji vita, amelyet lapjukban igen vázlatosan ismertettek, valóban Ady művészete és befogadása körül folyt, és nem a tegnap Wass Albertjéről, az ügyesen verselgető Gyóniról. Tanulságos összefoglalójukból nagyon hiányzott azonban az, amit a cikk sajnos meg nem említett forrásaiban olvastam, hogy a Dunántúli álnév mögé bújt Rákosi Jenő erőszakos irodalompolitikai levelei egykoron olyannyira felbőszítették Góg és Magóg fiát, hogy a Vér és arany című kötetének negyedik kiadásába egy plusz sort költött bele. Az Ady Endre összes prózai műveinek kritikai kiadását sajtó alá rendező Láng József már két évtizede, a vitát elemző N. Pál József irodalomtörténész pedig egy évvel ezelőtt egyaránt fontosnak tartotta megemlíteni, hogy az Én nem vagyok magyar? című közismert Ady-opuszban a „német eredetű Rákosi” is kapott egy oldalvágást. A költemény utolsó strófája az utolsó előtti sor betoldásával 1918-ban „véglegesült” ekképpen: „S az álmosaknak, piszkosaknak, / Korcsoknak és cifrálkodóknak, / Félig-élőknek, habzó-szájuaknak, / Magyarkodóknak, köd-evőknek, / Svábokból jött magyaroknak / Én nem vagyok magyar?”
FÁTYOL GÁBOR
(BUDAPEST)
