A Fidesz másfél évtizede, szellemi kisöcscsei, a Jobbik és az LMP másfél éve kampányolnak azzal az ígérettel, hogy a globalizált világgazdaságba integrálódásnak, a fegyelmezett költségvetési politikának és a koraszülött jóléti állam le- és átépítésének van alternatívája. Bár szakmai érvekkel alátámasztva soha nem írták le, hogy ezt pontosan miképpen is gondolják, mégis azt terjesztették minden fórumon, hogy lehetséges egyidejűleg adót csökkenteni és a kiadásokat növelni, olcsón adni a hitelt, de magas kamatot fizetni a betéteseknek, a „fenntartható világ” védelme érdekében érdemes Magyarországon is méregdrága „ökoszociális” fejlesztéseket vállalni, az állam feladata a munkahelyteremtés, a kormány képes kijelölni a hosszú távú növekedést megteremtő sikerágazatokat, meg kell leckéztetni a multinacionális cégeket, de adókedvezménnyel támogatni hozzávetőleg egymillió alacsony termelékenységű kis- és középvállalatot, nem privatizálni kell, hanem államosítani, ingyen jár mindenkinek az egészségügy és a korkedvezményes nyugdíjba vonulás, nincs szükség egyetemi tandíjra, szombaton és vasárnap legyenek zárva az üzletek, és így tovább. Mindezt nemcsak a már említett pártok sulykolták, de közvetlen vagy közvetett módon ugyanezek az elképzelések tükröződtek vissza a köztársasági elnök, az Alkotmánybíróság, az Állami Számvevőszék, az egyházak, a szakmai kamarák és a szakszervezetek, valamint többtucatnyi civil szervezet állásfoglalásaiból is. Nagyjából 2008-ra dátumozható az a fordulópont, amikor kiderült, hogy ennek az antikapitalista szellemi offenzívának a Gyurcsány vezette MSZP sem tud ellenállni. 2009-ben – azután, hogy Retkes Attila vette át a liberális párt vezetését – az SZDSZ is beállt a populista ígérgetők kórusába. A 2010-es országgyűlési választások idejére a helyzet már teljesen reménytelenné vált. Mivel szinte mindenki ugyanazt a butaságot mondta, szinte mindenki el is hitte, amit a média tolmácsolásában látott, hallott, olvasott. Az utolsó egy évben a Bajnai–Oszkó szakértői kormány az ár ellenében úgy vitte az ügyeket, hogy meggyőződésből vállalt támogatást a magyar társadalom egyetlen fontos intézményétől sem kapott.
Végső soron két oka van, hogy a mindenkori magyar kormányt a piacok és külföldi partnerei – saját populista hangadóik és „az emberek” akarata ellenére is – visszapofozzák a kapitalista gazdaság kényszerpályájára. Úgy, ahogyan az most történik, a Kósa–Szijjártó–Varga Fidesz-hármas múlt heti ámokfutása után.
Először is, egy közepesen fejlett gazdaság fogyasztói számára közép- és hosszú távon a legfejlettebb – értsd: az amerikai és a nyugat-európai – fogyasztási minták utolérése a legfontosabb cél. Egészségünk és kényelmünk miatt mindannyian azt szeretnénk, ha hozzájutnánk a legkorszerűbb gyógyszerekhez, ha lenne számítógépünk, internetünk, eldobható papírpelenkánk, nagy alapterületű családi házakban lakhatnánk, a déli tengerek partján nyaralhatnánk és az Alpokban síelhetnénk. Ahogy az angol mondja: a vevőnek mindig igaza van. A fogyasztói minta meghatározza a termelés és az árak mozgását, és azt is, hogy melyik termék és melyik vállalat marad talpon a versenyben.
Másodszor: a kapitalista gazdaság motorja a hitelezés. Ha a fogyasztó lakást vagy árut akar vásárolni, kaphat kölcsönt, ahogy fejlesztéseihez a vállalat is, és még az államok is vehetnek fel hitelt. Köztudomású, hogy a hitel alapfeltétele a bizalom. Ez viszont arra az alapos okkal elfogadott feltételezésre épül, hogy a hitel felvevője előre kiszámíthatóan, a nyújtója által normálisnak vélt módon cselekszik. Itt és most ez azt jelenti, hogy nem nyújtózkodik sokkal tovább, mint ameddig a takarója ér – azaz betartja a maastrichti kritériumokat –, és nem locsog különféle hülyeségeket az államcsőd veszélyéről, a forintárfolyamról, az euró bevezetéséről való lemondásról, miként a múlt héten a második Orbán-kormány tette.
MIHÁLYI PÉTER
(A szerző közgazdász)
