Csakhogy a másodpercenként legfeljebb 60 köbméter átengedésére képes Sió-zsilipen még egy vízszint-centiméternyi víz sem engedhető le a Balatonból naponta. Most pedig, amikor a Sióba beleömlő patakok és a Kapos folyó árad, még ennyi se.
Június elején a Balaton délnyugati partjának legmélyebb településein megteltek a vízelvezető árkok, több telekre betört a víz, és az erős északi szél elöntéssel fenyegetett több kilométernyi, a megemelkedett vízszintnél csupán 10–30 centiméterrel magasabban fekvő, beépített partszakaszt. Május közepén 6–8 centiméterrel alacsonyabban volt a víztükör, az akkori hatalmas vihar azonban úgynevezett tólengést idézett elő. A Bakonyból lezúduló széltől megbillent víztömeg egyes déli parti részeken további 20–30 centiméteres emelkedést produkált, megrongálva a partvédő műveket.
Néhány éve még az alacsony vízszint okozott gondot. Akkoriban már a Balaton vízpótlását fontolgatták a tó idegenforgalmában érdekeltek, de a zöld tárca megbízásából munkálkodó akadémiai munkacsoport ezt környezetileg kockázatosnak és feleslegesnek ítélte. Évtizedek óta a 2000–2003-as aszályos időszakban történt meg először, hogy négy egymást követő évben is negatív volt a tó vízmérlege, vagyis kevesebb víz érkezett a Balatonba, mint amennyi elpárolgott belőle. Sokan hisztérikusan reagáltak erre, álhírek keltek szárnyra titkos vízleeresztésről, civil egyesületek be is perelték a vízügyi hatóságot a hibásnak vélt vízgazdálkodás miatt. A Sió-zsilipet öt évig zárva tartották, sőt 2003-ban – amikor néhány napig csupán 23 centit mutatott a vízmérce – nagy csinnadrattával le is hegesztették, majd 2005-ben hasonlóan látványos akcióval újra megnyitották, de azóta is nagy vizekkel készülnek a nyárra.
A nyár elején magasan induló vízszint kikövetelése az egyre kiszámíthatatlanabb időjárásban a mélyebben fekvő településeket veszélyezteti. Lombár Gábor, Balatonfenyves polgármestere már régóta szorgalmazza, hogy az állam hárítsa el a bajokat, például építsen gátakat, telepítsen szivattyúkat. Néhány település az idén közösen finanszíroz is egy tanulmánytervet a vízelvezetés lehetséges megoldásairól. Csonki István, a Közép-dunántúli Környezetvédelmi és Vízügyi Igazgatóság vezetője szerint nagy baj, hogy az 1990-es években, állami támogatás híján, gyakorlatilag leállt a Balaton-kutatás. Pedig a haváriahelyzetekre vagy egy újabb aszályra csak kellő ismeretek birtokában lehet megfelelően felkészülni. A vízügyi igazgató szerint műszakilag megoldható, de igen drága a mély fekvésű részek védelme, ami Balatonfenyves, Balatonberény és Balatonmária egy-egy kilométeres partszakaszán a legsürgetőbb.
Mások arra emlékeztetnek, hogy a Balaton csak a saját medrét veszi vissza. Nem véletlen, hogy valaha nem építkeztek ezekre a mélyebb területekre, hiszen az 1900-as évek elején még 150 centiméteres vízállások is előfordultak. Az Országos Vízgazdálkodási Szabályzat 1981 óta érvényes előírása nem véletlenül szabta a déli part beépíthetőségének minimális szintjét a siófoki vízmércéhez képest 210 centiméterre. Ám a rendelkezés betarthatatlannak bizonyult. A kritikus területen a nyaralók többsége ugyanis régebben épült, az új építkezéseknél pedig – csapadékvíz-elvezető rendszer hiányában – a szomszédok számára büntetéssel érne fel az újonnan beépített telkek 50–90 centiméterrel való feltöltése. Így a helyi építési hatóságok nemigen vették figyelembe ezt a szabályt. Balázs Árpád, a Balatoni Szövetség elnöke szerint az egyik lehetséges megoldás az, amit az 1980-as években Zamárdiban már megtett az állam: a kritikus területeket kisajátította, és az ott levő épületeket lebontatta.
TÖRÖK TÜNDE
