A szocializmusbeli régi vicc szerint nagy hadvezérek arról ábrándoznak a másvilágon, mennyire másképp alakult volna döntő csatájuk kimenetele, ha az ő idejükben is lett volna tank vagy repülőgép. Ekkor felsóhajt Napóleon: istenem, ha nekem olyan újságom lett volna, mint a Pravda, még ma sem tudnák, hogy kikaptam Waterloonál. Hasonlóképpen motoszkálhat most Horst Köhler német államfő fejében, hogy ha nem lennének bloggerek, még mindig ő lenne a köztársaság első embere.
Köhler váratlan és azonnali hatályú lemondása (HVG, 2010. június 5.) a német történelembe úgy fog bevonulni, hogy egy vitatható nyilatkozata nyomán az államfő politikai támadások kereszttüzébe került, és ezért döntött a távozás mellett. De akadtak a német nagypolitikában addig így nem látott kísérőjelenségek is: mindenki megtapasztalhatta a civil média, az internet, a bloggerek befolyását.
AP/Gero Breloer
A történet úgy kezdődött, hogy visszatértében kíai útjáról Köhler váratlanul leszállt Afganisztánban. Nem utolsósorban azért, hogy személyes jelenlétével legalább erkölcsi támaszt nyújtson azoknak a német katonáknak, akiknek afganisztáni jelenlétét egyre több kétség övezi odahaza. Majd úton hazafelé, a repülőgépen interjút adott a német közszolgálati rádiónak. A katonák külföldi bevetését ellenző közvéleménynek azt is meg kell értenie – hozta szóba röviden –, hogy az exportfüggő Németországnak végszükség esetén katonai eszközökkel is meg kell védenie a kereskedelmi utak szabadságát.
Bár az elnöki hivatal későbbi magyarázata szerint ezt nem Afganisztánra, hanem a szomáliai partoknál tevékenykedő kalózok elleni nemzetközi hadihajó-akcióra kell érteni, az elnök veszélyes vizekre evezett. El lehetett morfondírozni azon, szerencsés-e ez a megfogalmazás olyan országban, ahol – a történelmi tapasztalatok okán – annyira szigorú a katonaság külföldi bevetésének szabályozása, hogy arról sem a kormány, sem az államfő nem dönthet, kizárólag a parlament. (Ezért is nevezik a Bundeswehrt parlamenti hadseregnek.)
A május 22-én elhangzott interjút a profi sajtó mégsem kapta föl. Nem így a civil média. Egy blogger röviddel az interjú után feltette a kérdést az interneten: „Köhler úr tényleg gazdasági célokért kívánná bevetni a hadsereget?” Más civil méltatlankodók folytatták a bírálatot, sőt egy névtelenségbe burkolózó blogger alkotmánysértés címén terjedelmes büntetőfeljelentést helyezett el az interneten. Egy média szakos egyetemista pedig nekiment a profi sajtónak: mi az, hogy még egy kis hír erejéig sem foglalkoznak ezzel, pedig címlapsztorit érdemelne.
Előbb az internetes újságok kaptak észbe, később nyomtatott változataik is megtalálták maguknak a témát, míg végül a hamburgi Der Spiegel hírmagazin valóban címlapjára tette az államfőt. Mégpedig Horst Lübke szlogennel. Ez meglehetősen ízléstelen utalás volt Heinrich Lübke korábbi elnök személyére, aki – amellett, hogy a náci időkben nem volt éppen feddhetetlen – finoman szólva sem volt már szellemi képességei teljes birtokában, mire 1969-ben, nem sokkal hivatali idejének lejárta előtt lemondott.
Mivel időközben a bloggerek üzenetei eljutottak az ellenzéki politikusokhoz is, azok pedig szintén nekiláttak Köhler „lebontásának”, az államfő végül május 31-én megunta, és lemondott. Ezzel a válságos idők közepén otthagyta a közéletet a Valutaalap ügyvezető igazgatójából lett államfő, aki Helmut Schmidt korábbi kancellár szavai szerint egyike volt azon kevés német politikusoknak, akik értik a világgazdaság és a pénzügyek mozgástörvényeit.
Az utódkeresés közben a korszerű kommunikáció másik formája is a középpontba kerül, az sms. A mobiltelefonos rövid üzeneteket Angela Merkel kancellár tette kormányzási módszereinek egyik fontos eszközévé: miniszterei, pártbéli vezetőtársai bármikor számíthatnak a villámkézzel sms-ező kormányfő írásbeli utasítására vagy érdeklődésére.
Most, Köhler utódját keresve Merkel is kapott üzenetet, jó hosszút, több mint ezer karakterest. A feladó Sigmar Gabriel, az ellenzéki szociáldemokraták elnöke volt. Arról próbálta meggyőzni a kancellárt mint a kereszténydemokrata párt elnökét, hogy a kormánykoalíciós szabad demokratákkal és az ellenzéki Zöldekkel közösen jelöljék államfőnek a tekintélyes Joachim Gauckot, az NDK titkosszolgálati iratait kezelő hivatal volt vezetőjét (akit időközben a két ellenzéki párt egyedül állított sorompóba). Az sms világában szokatlanul hosszú javaslat méltatta a jelölt személyét, a többpárti, közös jelölés előnyeit – ám a válasz lakonikus volt. „Köszönöm az információt, szívélyes üdvözlettel: a. m.” Vagyis „a. m.” nem óhajtott tárgyalni az „információról”. Arról egyik érintett sem nyilatkozott, hogy az elvileg csak két mobiltelefonon olvasható sms-váltás szövege hogy került a sajtó birtokába.
WEYER BÉLA / BERLIN
