Horváth Szabolcs
„Békében vagyok önmagammal, a családommal, az élettel és Istennel” – ad leckét kiegyensúlyozottságból az oktatásügy szinte minden fokozatát megjárt szakpolitikus, aki 62 évesen érkezett meg a szakmai csúcsra, a Nemzeti Erőforrás Minisztérium egyik államtitkári székébe. A Felvidékről származó földművescsalád nevét az édesapa magyarosította – az akkor még felhangok nélküli – Bajnaira. Ő bíróként dolgozott, így a munkája miatt laktak Veszprémben, Zircen és Balatonfüreden is – ahol „a három lány közül középsőként” Rózsa született. Miután a családfőt egy szívroham váratlanul elvitte, édesanyjukkal Hatvanba költöztek. 13 évesen került a fővárosba, ahol afféle falusi lányként hamar kifejlődött az alkalmazkodóképessége. Gyorsan eldöntötte, hogy tanár lesz, csupán a matek és a nyelvek között hezitált. Végül az ELTE orosz–francia szakára ment, ahol nemcsak diplomára, de társra is lelt. A korai házasság és férje nevének felvétele után hamar jött a gyermekáldás. Amikor a hetvenes évek legelején az Ilku Pál vezette oktatási tárcához nyelvtudó munkatársat kerestek, gyorsan beállt a nemzetközi kapcsolatok főosztályára. Hogy iskolavezető lehessen, még az MSZMP-be is belépett. 1981-től öt évig a Kaffka Margit Gimnázium igazgatóhelyettese volt, majd az angyalföldi Kilián György Gimnáziumot igazgatta. 1989-ben a javaslatára Németh László nevét vette fel az intézmény, és ott vezették be – az országban elsőként – a nyolcosztályos gimnáziumi rendszert. Közben alaposan beleásta magát az oktatáspolitikába, kutatott, tanulmányokat írt, tudományos fokozatot szerzett. 1995 óta a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen oktat, amiben az sem okozott törést, hogy 2006-ban – majd most áprilisban – a Fidesz–KDNP-listáról országgyűlési képviselővé választották.
A bakonyszentlászlói családi házukba csak a hétvégenként hazajutó politikus a képviselői irodaház közelében bérel lakást. Szabadidejét főiskolai oktató férjével a Bakonyban vagy a Mátrában tölti, másik boldogsága, ha irodalmár leányuk, orvos fiuk és a két unoka is velük van.
– Az önálló tárca nélküli oktatásügy kváziminisztereként mi lesz majd az irányvonal az ön regnálása alatt? Mire számítsanak a diákok a buktatás visszaállításán és valamifajta kötelező etikatan bevezetésén túl?
– Mivel meggyőződésem, hogy az iskola, a tudás gyarapításán túl, a teljes ember erkölcsi, egészségre nevelésére hivatott, végre az oktatásban is helyükre kerülnek az alapértékek. Lesz rend, munka, kötelességteljesítés, de jókedv és jutalmazás is.
– Ön is önként és dalolva állt be a hetvenes években az oktatási minisztériumba „amazokhoz” dolgozni?
– Megélhetési szempontból a felkínált állás az akkori helyzetemben mentőöv volt. Fiatal koromból adódóan akkortájt még sem világnézeti, sem politikai kérdésekben nem voltam érett. Ma már mosolyogva és némi nosztalgiával tekintek vissza akkori énemre. Teljesen kielégített az, hogy boldog házasságban élek, van két gyönyörű gyerekem, van mit ennünk és hol laknunk, és csodálatos nyarakat élünk át a Mátrában. Közéleti szempontból úgyszólván közömbös voltam, de ez bizonyára így volt elrendelve.
– Ahogyan nyilván a visszatérése is a gyökerekhez. Az hogy történt?
– Láttuk, ahogyan a kislányunk és vőlegénye értékalapra helyezik a párkapcsolatukat, és azt tanácsoltuk nekik, hogy Isten előtt kössenek házasságot. Menyegzőjük szinte misztikus pillanata bennünk is feltámasztotta a mélyen szunnyadó hitet. Ezután esküdtünk meg mi is templomban, a 25. házassági évfordulónkon. Gyermekeink voltak a tanúk. Akkor megéreztem, hazataláltam.
– És meg tudott már bocsátani magának fiatalkori ballépéséért, az MSZMP-tagságért?
– Feldolgoztam, de nem tudom elfelejteni. Bár soha nem ártottam senkinek, és egy percig sem viseltem pártfunkciót, nehezen éltem meg, amikor rádöbbentem, hogy tulajdonképpen kiszolgáltam az idegen hatalmat. Mentségemre szóljon, hogy a valós információktól elzárva sok millió honfitársamhoz hasonlóan fel sem fogtam az ördögi tökéllyel működtetett, hazug és manipulatív rendszer lényegét. Mégis, a bűntudat miatt tartottam távol magam a politikától több mint egy évtizeden át.
– Önkéntes vezeklése és nem sokkal egy vesztes választás után, 2003-ban mégiscsak belépett a Fideszbe – miért akkor?
– Láttam, hogy a Fidesz kormányzása alatt az ország megindult felfelé, így érthető módon letaglózott a választási vereségük. Eldöntöttem, kilépek a kívülálló szakember kényelmes cipőjéből, és beállok a politikai arénába. Hitem szerint a felemelkedésben az oktatásnak kulcsszerepe van, tenni akartam azért, hogy az iskolaügy jó irányt vegyen.
– De miért kellett ehhez halmozni az élvezeteket, és még a KDNP-be is belépnie?
– Fidesz-tag sem azért lettem, mert feltétlenül pártban akartam lenni, hanem mert ez adott keretet a vállalt feladatok elvégzéséhez. 2006-ban Orbán Viktor elnök úr javaslatára és biztatására képviselő lettem. Ekkor hívott meg a KDNP frakciójába Semjén Zsolt úr, aki korábban hallott beszélni a katolikus iskolák egyik tüntetésén. A két elnök egyetértő támogatását bírva örömmel elfogadtam a hívást, hiszen a kereszténydemokratákhoz köt az értékrendem. Nem is kellett csalódnom, a frakcióban mély lelki és szoros emberi kapcsolatokra leltem. Ismét csak hazataláltam.
– És hogyan kívánná ezt a harmóniát megosztani a letargikus magyar néppel?
– Az emberek többségének már attól is más a lelkiállapota, hogy érzi, nagy változások küszöbén állunk. Az, hogy megtisztul a közélet, és hogy az ország vezetőit – nem félek kimondani – az önzetlen haza- és emberszeretet vezérli, óriási lelki energiákat szabadít fel. Majd mindenki érzi, hogy új világot építünk. Biztos vagyok benne, hogy rövidesen szét fog oszlani a letargia köde.
– Mondják, mintha a nap is másképp sütne. Valahol azt is mondta, hogy a nevelés a szelíd kényszerek művészete. Ha a gyerekeit faggatnánk erről, lenne mit mesélniük?
– Úgy sejtem, nem panaszkodnának. Boldog gyermekkoruk volt, és ma kiegyensúlyozott felnőttek. Persze más az elmélet és a gyakorlat. A szelíd kényszer az élet viharaiban kicsit erőszakosabbá is válhat. Hazudnék, ha azt mondanám, néha nem léptem fel kicsit erőteljesebben, például amikor a szobájuk kitakarításáról volt szó.
– És ezt a koncepciót mennyire tudta alkalmazni a politikában? Mit tesz olyankor, amikor nem ért teljesen egyet a pártjával? Enged a szelíd kényszernek?
– Még nem volt ilyen konfliktusom, s vélhetően a jövőben sem lesz. Ha valaki megtalálja az értékrendje szerinti politikai csoportosulást, tudja, a közös célok eléréséhez több út vezet, így efféle gondolatok nemigen foglalkoztatják. Harmincon túl, jó esetben, az ember már tudja, hogy az élet nem a mindenekfölötti önmegvalósításról szól. Mivel már kétszer harminc is elmúltam, rég túl vagyok az ifjúkori énközpontúságon, a közösség által kijelölt szabadság keretei közötti elvhű kompromisszumok pedig nem aggasztanak.
IZSÁK NORBERT – DOBSZAY JÁNOS
