HVG, 2011. július 23.
Kellemes meglepetéssel láttam lapjukban a Nagygécről szóló írást. Én picit másképp emlékszem a feltámasztási kísérletre. Mi – a Kós Károly-díjas Örökségünk Őrei műemlékvédő ifjúsági szervezet – 1989-től közel 15 éven át minden nyáron két hetet töltöttünk a szomszédos Komlódtótfalun, ahol a Becsky-kúriánál népi építőmesterségeket tanultunk. Legfontosabb teendőnk a géci templomnak és környékének rendbe rakása volt: több teherautónyi sóderrel feltöltöttük a templomban a régészek által otthagyott kutatóárkot; összeszedtük és eltemettük a szétszórt csontokat; rendbe tettük a templomkertet; és – talán 1992-ben – meghívtuk a volt helybéli lakosokat, tartottunk egy „falunapot”, amelyen több felekezet lelkésze is beszédet mondott a templomban (istentiszteletet ugye nem lehetett, ahhoz újra kellene szentelni). Táblákkal jelöltük a falut, az utcákat, egy 1997-es kiadású kerékpárosútikönyv meg is említi: „Nagygéc, faluközpont, nemzeti emlékhely. A szándékos falurombolás mementója, a megőrző és újjáépítő igyekezet jelképe.” A táblák fából készültek, mára biztosan elpusztultak, azok is, amelyeket a temetőben helyeztünk el, rajtuk Pál apostoltól vett idézetekkel. Ami azonban biztosan nem pusztult el, az a kis ház, amit a templommal szemben mi magunk építettünk fel (egy elbontott penészleki ház pontos másaként) azért, mert „ahol ház épül, az nem halott falu”. Mozgalmunkat egyébként Ghyczy Tamás hívta életre, helybeli barátaink, Szabó Zoltán és Árpád pedig támogatták, akik akkor is gondozták a kertet, amikor mi már nem jártunk oda. A templom szervezetünk egyik legfontosabb építészeti tere volt, ott avattuk új tagjainkat. Máig tudom azt a zsoltárt, amit ilyenkor az összejöveteleken énekeltünk.
LÁSZLÓ CSILLA
(BUDAPEST)
