HVG, 2011. szeptember 17.
A „prágai tavasz” mintájára egyből megszületett és állandósult az „arab tavasz” toposza: a sorozatos diktátorellenes tömegfelkelésekből számos politikai elemző arra a következtetésre jut, hogy a szóban forgó államokban igazságos rend, nyugatias demokrácia leend. Csínján ezzel! Az al-Káida lefejezése, térségi befolyásának visszaszorulása sem feledtetheti azt, hogy még a sokáig leginkább „kezelhetőnek” tartott Egyiptomban is – ahol a diktátort már bíróság elé állították – aggasztó mértékű a megosztottság. Lám, törő-zúzó tüntetők rontottak Izrael kairói nagykövetségére. Még kritikusabb a helyzet Líbiában. Aztán: az arabság nem szakítható ki a vallásilag (szunnita, síita, vahabita) és a törzsileg (berberek, beduinok, tálibok) ugyan szabdalt, de a Nyugatra minimum fenntartásokkal tekintő nemzetközi iszlamista konglomerátumból. Az Izraellel a háborús feszültség küszöbéig eljutott Törökország kormányfője mindeközben félreérthetetlen gesztusokat tesz az iszlám világnak. Az „arab tavasz” kapcsán dőreség vérmes illúziókat kelteni. Várjuk ki, miként alakulnak a folyamatok, s reménykedjünk: Netanjahu megtalálja a módját a békemegállapodás fenntartásának.
SZABÓ SÁNDOR
(BUDAPEST)
