Elsöprő változások indultak az év elején az arab világban. Három diktátor bukása is jelezte: a több évtizeden át stabil, de gazdaságilag hosszabb távon életképtelen önkényuralmi rendszereket kikezdték a XXI. századi társadalmi változások. A műholdas tévécsatornák sora és az internet megtörte a tájékoztatás monopóliumát; a munkanélküliség, a kilátástalanság és az erőszakszervezetek brutális fellépése megállíthatatlan demokratikus tiltakozásokat szított.
Az arab tavasznak titulált, akár évekig is elhúzódó forradalmi változások bölcsőjének számító Tunéziából 34 évi uralom után Zine al-Abidin Ben Ali elnök Szaúd-Arábiába menekült. A 30 évvel ezelőtt hatalomra jutott Hoszni Mubarak egyiptomi elnököt januárban lemondatták, és a széles nyilvánosság előtti bírósági tárgyaláson számoltatják el. A 42 éven át regnáló Moammer Kadhafi líbiai vezetőt októberben lelőtték. Jemenben a 33 éve uralmon lévő Ali Abdullah Száleh elnök novemberben aláírta a távozásáról szóló megállapodást.
Kötéltáncot járt az ellenzékkel szemben egyre véresebben fellépő, így a politikai túlélését elpuskázó Basar Asszad szír elnök, polgárháborús helyzetet idézve elő. Jement is testvérharc fenyegette, mivel Száleh lemondása nem járt együtt rendszerváltással. Mindez alááshatja az olajtermelő öbölbeli arab monarchiákat is, ahol a kisebb-nagyobb tüntetéseket csírájában fojtották el, és kormány- vagy minisztercserékkel, kisebb reformokkal, illetve hatalmas pénzesővel próbálták elvenni a lakosság kedvét a további tiltakozásoktól. Szaúd-Arábiában az Abdullah király által februárban bejelentett 36 milliárd dolláros csomag keretében növelték a közalkalmazotti béreket, a diákok és a munkanélküliek támogatását, de jutott a pénzből a rendőrség megerősítésére is. Az uralkodó szeptemberi döntése nyomán a 2015-ös helyi választáson a nők is részt vehetnek.
Az átalakulások átrendezhetik a térség szunnita–síita erővonalait. Szíriában az Asszad-rezsim bukása az iszlám síita ágából kivált kisebbségi alaviták uralmának a végét jelentené. Bahreinben fordított a helyzet, a síita többségű országban a szunnita elit márciusban csak szaúdi katonai segítséggel tudta leverni a lázadást. A szektajellegű szembenállás elmélyítheti a térség szunnita–síita ellentéteit, amelyeket a síita, de nem arab Irán és a szunnita Szaúd-Arábia régiós vallási-hatalmi harca is erősít. Ez év elejéig az USA még attól tartott, hogy az Irán által támogatott, síita többségű Irak, Szíria és a libanoni síita Hezbollah révén síita félhold jön létre, háttérbe szorítva a Nyugat-barát szunnita arab vezetőket.
A változások egy másik, szunnita iszlamista félhold kialakulását is előrevetítik. A Marokkóban júliusban elfogadott alkotmányos reformok nyomán a novemberi választást a mérsékelt iszlamisták nyerték, ahogy októberben Tunéziában is. Líbiában a novemberben megalakult átmeneti kormányban nem kaptak ugyan szerepet az iszlamisták, de megkerülhetetlen erőnek látszanak. Egyiptomban a választás novemberi első fordulójában a voksok közel 40 százalékát kapta a Muszlim Testvériség mozgalom, de a szavazatok negyede a jóval radikálisabb szalafistáknak jutott, azt jelezve, hogy a liberális erők háttérbe szorulhatnak, és a kairói politikát az iszlamista belharc határozza meg.
A nyugati világot váratlanul érték az arab felkelések, Barack Obama amerikai elnök késve és ellentmondásosan állt a demokratikus erők mögé. Washington a Nyugat-barát arab diktátorok által eddig biztosított stabilitás és a demokrácia meghonosodásával kecsegtető változások támogatása között őrlődött. A NATO – főként pedig Franciaország és Nagy-Britannia – ugyanakkor légicsapásokkal is segítette a líbiai rendszerváltást, nyilvánvalóan azért, hogy megőrizze térségbeli befolyását. A Franciaország által igazságosnak tartott és magas részvétellel zajlott tunéziai választás pedig jelezte, Párizs – és, bár vívódva, Washington is – partnernek tekinti az iszlamisták által alakított új kormányokat. Az USA igyekszik megőrizni stratégiai viszonyát Törökországgal, ahol az uralmon lévő, iszlamista gyökerű Igazság és Fejlődés Pártja muszlim-demokrata ideológia alapján plurális modellt kínálhat az arab világnak. Ankara Izrael-ellenes lépései és az amerikai–izraeli viszonyban mutatkozó problémák jelezték, hogy a zsidó állam elszigetelődhet, miközben még nem látni, miként viszonyul majd hozzá az új arab világ.
