Bírák állama – már a két német állam fennállása idején az alkotmánybíróság nagy befolyása miatt ekként titulálták szakértők a Német Szövetségi Köztársaságot. Bírák állama – e kifejezés az utóbbi két évtizedben a Magyar Köztársaságra szintén ráillett volna, hisz idehaza a németnél is szélesebb hatáskörű alkotmányvédő testület működött. A bársonytaláros magyar bírák 1990 és 2010 között több száz törvényt helyeztek (részlegesen vagy teljes egészében) hatályon kívül, ezzel alighanem Európa-rekordot állítva fel az alkotmányvédelemben. A szuperjogállamnak is nevezett eddigi magyarországi mintademokrácia kifinomult intézményrendszerét az utóbbi másfél évben hidegvérrel metszette vissza Orbán Viktor miniszterelnök, aki egyfajta vezérdemokráciát alakított ki idehaza, nem utolsósorban a kormány konkurens hatalmi központjának tartott Alkotmánybíróság (AB) megregulázásával.
Betöltheti-e még egyáltalán a hatalommegosztás elve alapján rá háruló szerepet itthon az erősen átfazonírozott Donáti utcai törvényszék?
Amióta a prágai születésű osztrák jogtudós, az európai alkotmánybíróságok ősatyjának nevezett Hans Kelsen kidolgozta a kontinens első alkotmánybíróságának modelljét 1920-ban Bécsben, az új intézmény fergeteges karriert futott be. Az európai országok többségében (Nagy-Britannia, Hollandia, Svájc és a skandináv államok kivételével) évtizedek óta működnek már az alaptörvények betartása fölött őrködő testületek. Mondhatni, Ausztria egyik legfőbb exportcikke az utóbbi évszázadban éppen a Kelsen-féle alkotmánybíróság lett.
Az immár negyedik generációnál tartó európai alkotmányőrségek – az első nemzedékhez az osztrák mellett a csak papíron létezett, ugyancsak 1920-ban megálmodott csehszlovák, a másodikhoz az 1945 után felállított német és olasz, a harmadikhoz az 1970-es évek végén és az 1980-as évek elején életre hívott spanyol és portugál, míg a negyedikhez a posztkommunista államok alkotmánybíróságai tartoznak – zöme azonban nem csak Kelsen eredeti elképzeléseitől távolodott el. A nemzeti alkotmánybíróságok többsége jelentősen különbözik a magyarországi rendszerváltásban a „felettes én” szerepét betöltő, kivételesen nagy hatalmú budapesti AB-tól is. Halmai Gábor alkotmányjogász professzor nem véletlenül fogalmazott így pár éve: a kelseni indíttatásúnak mondott intézményeket nem biztos, hogy „az »ősatya« a saját gyerekének ismerné el”.
Az irodalom és a természettudományok iránt is érdeklődő, 1881-es születésű tudós (akinek 24 éves korában megjelent első kötete a Dante Alighieri Államtana című könyv volt) például az alkotmánybírák feladatának kizárólag a jogszabályok, mindenekelőtt a törvények alkotmányossági felülvizsgálatát tartotta. A bírói ítéletek revíziója viszont – a mai német, spanyol, portugál, sőt osztrák joggyakorlattal ellentétben – nem fért össze Kelsen elképzeléseivel. A második világháború elején az Egyesült Államokba emigrált kutató, aki egyébként 92 éves korában Berkeley-ben hunyt el, messzemenően ellenezte azt is, hogy olyan bizonytalan körvonalú fogalmakra épüljön az alkotmánybíróságok ítélkezése, mint például az egyenlőség vagy a méltányosság.
A kontinens alkotmányőrségeinél szélesebb felhatalmazású budapesti AB – mint Halmai kitér rá – felemásan viszonyult az utóbbi két évtizedben Kelsen elképzeléseihez. A magyar Országgyűlés ez év elejéig például, mondhatni Kelsent követve, kifejezetten tiltotta a testület belépését a rendes bíróságok felségterületére. Ráadásul minden Magyarországon élő személyt – beleértve az itteni külföldieket is – felhatalmazott arra, hogy az alkotmányellenesnek tartott normák felülvizsgálatát kérje az AB-tól. E „forradalmi jogosítványt”, a sokat emlegetett actio popularist, amely egészen 2011. december 31-éig szerves része volt a magyar jogrendszernek, magának Kelsennek sem sikerült 1920-ban Bécsben kiharcolnia. Más tekintetben a Donáti utcai testület maga is messze került az osztrák jogfilozófus egykori ideáitól: főleg az 1990-es években előszeretettel alapozta ítéleteit a tételes jogon túli elvekre – például az emberi méltóság szabadon alakítható fogalmára.
Ami az eddigi magyar és a többé-kevésbé tipikusnak számító nyugat-európai alkotmánybírósági ítélkezési gyakorlatot illeti, a budapesti testület nemcsak hatásköre alapján különbözött mindeddig jelentősen a külföldi társintézményektől, hanem szociológiai értelemben is. A kontinensen etalonnak számító német alkotmányőrség ügyeinek például évről évre több mint a 90 százaléka bírósági ítéletek alkotmányosságát megkérdőjelező panasz. A német parlamenttel ugyanakkor a karlsruhei testület relatíve sokkal ritkábban konfrontálódik, mint az AB az Országgyűléssel. Az eltérés hátterében alapvetően az áll, hogy a parlamentek által elfogadott jogszabályok alkotmányosságát más országokban néhány kiválasztott személy, illetve szerv (Németországban például a kormány és a Bundestag képviselőinek egyharmada) kérdőjelezheti csak meg, miközben Magyarországon e jogosítvány – mint már szó esett róla – mindeddig 8 millió felnőtt állampolgárt illetett meg. Ez év elejétől – mondhatni – Magyarország is „beáll a sorba”: ezentúl már csak a kormány, a parlamenti képviselők egynegyede, illetve az ombudsman kezdeményezhet utólagos normakontrollt az AB előtt. Ezzel párhuzamosan a magyarok is felhatalmazást kapnak arra, hogy a rendes bíróságok jogerős ítéleteit megtámadják – alkotmánysértésre hivatkozva – a Donáti utcában.
Az AB belső autonómiáját pár hónapja ugyancsak az Orbán-féle vezérdemokrácia logikájának megfelelően alakította át az Országgyűlés. A testület vezetőjét ma már nem a bírák, hanem a parlament választja meg, ugyanúgy, mint például a most Kúriának átkeresztelt eddigi Legfelsőbb Bíróságét, vagy éppen a karlsruhei alkotmányőrségét. Ennél is érzékenyebben érintette a magyar AB-t a parlamentnek az a döntése, amely korlátozza a költségvetést és az adókat meghatározó törvények felülvizsgálatának lehetőségét. E hatáskörszűkítés ugyancsak nem egyedülálló: Németországban például a gazdasági és szociális jogok eleve nem szerepelnek a karlsruhei testület által védendő „jogtárgyak” között.
