HVG, 2011. december 24., 2012. január 7.
A külföldre hurcolt gyerekekről írt cikkükhöz, illetve az azzal polemizáló olvasói levélhez szeretnék hozzászólni. Minden esetleges látszat ellenére szerintem nincs ellentmondás a két álláspont között. Az ismertetett ügyekben ugyanis az a közös – és most engedjék meg az általánosítást –, hogy amennyiben magyar bíróság határoz a gyermekek elhelyezéséről, többnyire tényleg az anyának adnak igazat, ha viszont külföldi bíróság dönt, akkor általában kétesélyes a dolog. A nyugat-európai államokban valóban nemi megkülönböztetés nélkül járnak el a taláros emberek.
A problémát elsődlegesen abban látom, hogy a hazai bíróságok és hatóságok egyoldalúan megerősítik azt a meggyőződést az itthoni anyákban, hogy a gyermek csakis az övék, velük kizárólag ők rendelkeznek. Ezért a mamák sajnos már csak utólag döbbennek meg, s vesztik el gyermeküket, miután valamely EU-országból az apa tudta nélkül hazahurcolják őket. A külföldön élő férfiak a külföldi bíróságok előtt ugyanis nem eleve esélytelenül indítanak pert a magyar anyákkal szemben.
Nem állítom persze, hogy csak a magyar bíróságok és hatóságok elfogultak. Az viszont már a kormány felelőssége, hogy hozzon olyan szabályokat, amelyek arra kötelezik a hatóságokat, hogy egyenlő félként bánjanak a szülőkkel, megteremtve ezzel ebben az élethelyzetben is a családon belüli egyenjogúság feltételeit. Nem kell messzire menni. A szomszédos Szlovákiában pár éve olyan törvényt hoztak, amely szerint a bíróságoknak először a közös elhelyezés lehetőségét kell megvizsgálniuk, és csak ennek lehetetlensége esetén lehet kizárólag az egyik félnél elhelyezni a gyermeket. Ezzel növelték a családi konfliktustűrés határát és a békés megegyezésre való hajlamot.
ADAMECZ ZOLTÁN
(BUDAPEST)
