HVG, 2012. április 21.
Ambivalens érzésekkel olvastam lapjukban Johan Béla és a házasság előtti orvosi vizsgálatok felcímű írást, melynek szerzője nem tudta eldönteni, hogy annak 1942. évi kötelezővé tételét közegészségügyi szempontból nagyra értékelje-e vagy valamiféle náci fajbiológiai-eugenikai intézkedést lásson benne. Olyat, mely még a hitleri Németországot is überelte („A Harmadik Birodalomban például sokféle törvény korlátozta a házasságot, de a teljes »árja« népességet nem kötelezték efféle vizsgálatra.”). Ezért a szerző olyan cikket írt, hogy mindenki megtalálhassa benne azt, amit találni szeretne. A problémát és a kort „mai ésszel” megérteni nem lehet. Az első világháború végén az Osztrák–Magyar Monarchia haderejének a fele nemi beteg volt, nagy hányada a harcképtelenségig. A béke beköszöntével a helyzet fokozódott, a nemi betegségek elleni küzdelem a közegészségügy prioritásai közé tartozott. Minderre a válasz a nemibeteg-gondozók hálózatának létrehozása és ott az ingyenes gyógyítás megszervezése volt. A nemi betegség azonban nem magánügy, érinti a vétlen (házas)társat és a még vétlenebb születő gyermeket – már ha a gyógykezelés mellékhatása nem eredményez terméketlenséget. Az utóbbiak védelme érdekében már az 1920-as évek elején felvetődött, hogy házasságot csak igazoltan egészségesek (nem nemi és tüdőbetegek) köthessenek, ami olyan korban adekvát kormányzati lépés, amikor a nemi élet fő szabályként a nászéjszakán kezdődik. A korabeli orvosetikai irodalom annak taglalásával van tele, mit tehet az orvos a házasság meghiúsítása vagy elhalasztása érdekében, ha tudja, hogy a vőlegény (ritkábban a menyasszony) az esküvő kitűzött időpontjában még fertőző. A házasság előtti kötelező orvosi vizsgálat ellenzői nem a közegészségügyi célt kifogásolták, hanem feleslegesnek és túlzottan költségesnek tartották a teljes házasuló népesség vizsgálatát, elegendőnek vélték a rizikócsoportok azonosítását. A vitát az előbbiek nyerték, amihez hozzájárult az orvosi labortechnika fejlődése, mely lényegesen olcsóbbá tette a vizsgálatokat. Befejezésül Johan Béláról. A szerző felidézi a 2003-as vitát, mely arról folyt, hogy Johant, mint a közegészségügyért 1944. augusztus elejéig felelős belügyi államtitkárt, mennyiben terheli felelősség „a zsidó orvosok állásuktól való megfosztásában, és közvetve vagy közvetlenül felelőssé tehető-e deportálásukért”. Emlékeim szerint a vita azzal zárult – magam is ezt az álláspontot osztom –, hogy semmilyen, sőt Johan Keresztes-Fischer Ferenc belügyminiszterrel együtt hosszú éveken át komoly konfliktust vállalt a szélsőjobbal. Csakhogy míg főnöke 1944. március 19-én a Gestapo első számú célpontjai között volt, ő a helyén maradt. Ez az a folt az életrajzban, ami miatt nem érdemli meg, hogy intézmény vagy népegészségügyi program legyen elnevezve róla.
NÉMETH GYÖRGY
(BUDAPEST)
