HVG, 2013. október 12.
Vélemény rovatuk cikkében újra rácsodálkozhattunk a perpetuum mobile oktatásügyi megfelelőjére, „...amit nemzetközi kutatások erősítenek meg, hogy a nem homogén, hanem vegyes tanulócsoportokban a jó képességűek és a gyengék fejlődése egyaránt intenzívebb”. Ez körülbelül annak felel meg, hogy hideg vizet öntünk a meleg vízbe, és ettől a víz felforr. Elnézést a kifejezésért, de elfogadhatatlan, hogy bárki csak úgy visszakézből nemzetközi kutatásokra hivatkozzon, ennek körülbelül annyi a súlya, mint egy csomag háztartási vattának. A hivatkozásnak tartalmaznia kellene a felmérési módszert, a színhelyeket (ország, város, falu), a tantárgyakat, és természetesen – legalább – az esetszámot. A szerző mindössze annyit finomít tudományos nézetein, hogy a sikeres integrációhoz a problémás gyerekek aránya 30 százaléknál kisebb legyen. Jómagam nem lettem ugyan pedagógus, de gyakorlótanárként volt szerencsém vidéki gimnáziumban egy virtuálisan analfabéta osztályt tanítani. Érdekes lett volna odaíratni 50 százaléknyi diákot a Fazekasból, és lesni, hogy matematikaoktatás közben vajon mennyit profitálnak gyöngébb tanulótársaik jelenlétéből.
Egyébiránt: nem létezik „jó képességű”, illetve „gyönge képességű” gyerek. Kizárólag egyedek, önálló személyiségek léteznek, akik a legkülönfélébb arányban és a legváltozatosabb csoportokban találkoznak össze, és aztán a legkülönfélébb (általában alulfizetett, túldolgoztatott és kétségbevonhatóan képzett) pedagógusok vezetésével a legkülönfélébb eredményt produkálják. Amikor a szerző problémás gyerekeket említ, szerintem a végzetes szimplifikáció bűnébe esik. Egy gyerek sokféleképpen lehet problémás. A vízválasztó jelzők az együttműködő és a nem együttműködő; az utóbbi típusból akár egyetlen egyed is lehetetlenné teheti az oktatást az egész osztályban.
Valójában csak annyit lehet biztonsággal kijelenteni, hogy némely szituációban tényleg lehetséges elérni, hogy a meleg és a hideg víz összeöntése révén – ha nem is forró – legalább meleg vizet kapjunk, és már ez is nagy eredmény. Többnyire kísérleti eredmény (lásd Elliot Aronson: A társas lény, 1972), amit azonban nemigen sikerült általános gyakorlattá tenni. Az integráció ad absurdum vitele jó szándékú, de öncsaló, káros, álliberális maszlag. Nagy álom – és az effélét rendszerint keserű ébredés követi.
DARVAS LÁSZLÓ
(BUDAPEST)
