HVG, 2014. augusztus 16.
Cikkük a magyar egészségügy egyik „örök” kérdésével, a „hálapénzzel” foglalkozik egy praktizáló orvos szemszögéből. Sajátos víziót villant fel a hálapénz megszűnésének következményeiről, majd az összeomlást követő boldog korról, ahol a polgárok szabad akaratából végre mindenki számára méltányos orvoslási rendszer kezd működni. Ha „méltányosan” megfizetik az orvosokat, akkor a rendszer hálapénz nélkül, „tisztességesen” működik tovább – ez a zárszó. Én merőben másképp látom a jelenlegi helyzetet. A hálapénz elfogadását egyenesen bűncselekménynek tekintem, ettől a meggyőződésemtől nehezen lennék eltántorítható. Az ehhez hasonló cikkek csak még inkább megerősítenek ebben. Cikkük szerzője azt hiszi, hogy a megoldás csak és kizárólag „pénzkérdés”. Az írást jegyző orvos azt állítja, hogy a magyar adófizetők azért kénytelenek eltűrni a „hálapénzt”, mert nem hajlandók a jövedelmükből annyit áldozni az egészségügyre, amennyiből „méltányos jövedelemmel” tudnák honorálni a gyógyítók állhatatos tevékenységét. De mi is lenne a cikkben említett „havi arányos összeg”, amit be kellene tenni abba a „nagy kalapba”? Köztudott, hogy az átlagos magyar bérszínvonal és a hazai GDP nem éri el az EU átlagát sem. Egy több millió eurós, európai pályázatokat is nyerő közgazdászcsoport, a Közép-európai Egyetem kutatói – jeles képviselőjük Oblath Gábor – több tanulmányukban is bizonyították, hogy a magyar bérek pontosan megfelelnek a „termelékenység színvonalának”. A magyar adózási szint pedig a jövedelmekhez képest semmivel sem marad le az EU átlagától. Vagyis a „magyar beteg” – jövedelméhez képest – semmivel sem fizet kevesebbet, mint azon országok „betegei”, ahol ismeretlen a „hálapénznek” még a fogalma is. Az orvosok, benyomásom szerint, a saját teljesítményük értékét nagyjából az ötszörösére tartják annak, mint amihez az átlagos magyar adófizető hozzájut. Úgy érzik, munkájuk európai színvonalú, amiért európai színvonalú bér „dukál”. Ebben az is megerősíti őket, hogy ha „kimennek”, akkor „ott” szinte hasonló bérszínvonalat tudnak elérni, mint az „ottaniak”. Hazai műszaki szakemberként én viszont úgy látom, hogy az „orvosok” ma Magyarországon pont annyit keresnek, amennyit az itt élő adófizetők legális jövedelmi viszonyaik alapján képesek megfizetni. Minden ettől eltérő jövedelem megszerzése szerintem „erkölcsileg védhetetlen”. Még akkor is, ha a magyar törvények a kórházigazgatók döntése alapján „megengedhetőnek” nyilvánították a hálapénz elfogadását.
KOVÁCS ISTVÁN
VILLAMOSMÉRNÖK (KECSKEMÉT)
