HVG, 2014. augusztus 16., augusztus 30.
Úgy hiszem, alapjaiban érti félre olvasótársam a Vélemény rovatukban megjelent, hálapénzzel kapcsolatos írást. Nem kérdés, hogy a hálapénz nem megoldás az egészségügyi dolgozók számára. A hatályos jog szerint a paraszolvencia büntethetőségének a lehetősége is felmerülhet, bár e kérdés jogi megítélése egyelőre még nyitott. A Rezidensszövetség ezzel kapcsolatos felvetése nyomán a Legfőbb Ügyészség a vonatkozó törvény módosítását kezdeményezte ugyanis (igaz, ez eddig nem történt meg). Meggyőződésem szerint a hálapénz nem is elsősorban jogi dilemma. Nem csak az a kérdés, hogy akinek adják, miért fogadja el, ne adj' isten, miért várja el. De egyáltalán, miért is adják? Erre már nehezebb a válasz. Közgazdasági tétel, hogy a hiánygazdaság a korrupció melegágya, az egészségügyben pedig – hála az elmúlt és jelen évek egészségpolitikájának és képviselőink rövidlátásának – minden korábbinál súlyosabb hiány mutatkozik az alapvető szolgáltatásokból. A hálapénz és annak minden következménye ezért egyelőre fennmarad. Ezen az sem segítene, ha az egészségügyi és szociális ágazat béreit tekintve nem lenne sereghajtó az összes nemzetgazdasági ágazat között (a jogszabály szerint a bruttó havi bér orvosoknál 205 320–395 120 forint, nem egyetemi végzettségű szakdolgozóknál pedig 103 000–330 725 forint, a magasabb összeg legalább 43 év szolgálat után jár). Ez éjszakai és hétvégi munkával, ügyelettel, egyes munkakörökben adható pótlékokkal, túlórával növelhető. Miután az egészségügyben Európában munkaerőhiány van, nincs mit meglepődni gyógyítóink elvándorlásán. Ez ugyanúgy érthető, ahogy a Mercedes Kecskeméten dolgoztat. Németország GDP-jéből egyébként az ottani egészségügy 11,2 százalékkal részesedik, ezzel szemben mi a magyarból 4 százalékkal. Ne feledkezzünk meg arról sem, hogy a fekete- és szürkegazdaságban az EU-ban listavezetők vagyunk, ami komoly további forráscsökkenés az egészségügy számára. A hazai és EU-s adószintek fehér bérekre vonatkozó adóztatásának összehasonlítása emiatt voltaképpen sántít. Az „ördögi részleteken” túl a baj az, hogy a levélíró azt a látszatot kelti, mintha az eredeti publicisztika szerzője a hálapénz, illetve a jobb fizetés érdekében ragadott volna tollat. Ha tisztelt olvasótársam ismét elolvassa a figyelemfelhívó véleményt, feltehetően rájön, hogy azt végső soron a betegek érdekében írták.
WELTNER JÁNOS
(BUDAPEST)
