Azért állíttatja le a forgalmat a rendőrséggel a kelleténél jóval korábban, mert imádja nézni, hány kocsi torlódik fel csak azért, hogy utat engedjen az őt szállító konvojnak – így szól az 1994 óta hivatalban lévő belorusz államfő, Alekszandr Lukasenko hatalomszeretetét leíró egyik városi legenda. A történet igazságtartalmától függetlenül az mindenképpen tény, hogy a Belarusz északi részén fekvő Vicebszk közelében, 1954-ben született politikus hosszú és göröngyös utat járt be az államfői tisztség elnyeréséig.
Gyermekkorában osztálytársai gyakran csúfolták, mert – akkor még szokatlan módon – az őt egyedül nevelő édesanyja nem ment újra férjhez. Később nem tudta eldönteni, milyen hivatást válasszon magának. Először 1975-ben a mogiljevi pedagógiai intézetet végezte el, majd öt évre rá rövid időre beállt a szovjet hadseregbe, ahol az egyik gépesített hadosztályban szolgált tisztként. Ez sem nyerhette el a tetszését, mert beiratkozott a minszki mezőgazdasági akadémiára, ahol 1985-ben szerzett diplomát. Pályája ebben az időben kezdett felfelé ívelni, előbb egy állami gazdaság elnökhelyetteseként, majd elnökeként dolgozott. Hamarosan azonban ismét váltott, s egy építőipari vállalat élére került.
Már a negyvenhez közeledett, amikor rátalált a politikára, igaz, eleinte nem értette meg az idők szavát: miután 1990-ben beválasztották a belorusz parlamentbe, ő volt az egyetlen képviselő, aki az ellen szavazott, hogy a törvényhozás szentesítse a Szovjetunió 1991-es széthullásáról és Belarusz függetlenné válásáról született megállapodást. Közben viszont harcot indított a korrupció ellen, s ezzel olyan jól megérezte, mire vágynak honfitársai, hogy az 1994-es, valóban szabad elnökválasztás második fordulójában – eleinte esélytelennek tartott jelöltként – a voksok nyolcvan százalékát nyerte el.
Azóta kirobbanthatatlan az államfői székből, s hazájában egyfajta mini-Szovjetuniót hozott létre. Az állami tulajdon továbbra is meghatározó, a vagyoni különbségek pedig jóval kisebbek, mint a többi volt szovjet tagköztársaságban. 1994 óta minden elnökválasztást megnyert – az idén október 11-én 84 százalékot kapott –, és a voksolások egyik közös vonása az volt, hogy a nemzetközi megfigyelők minden alkalommal arról számoltak be: a szavazás nem felelt meg a demokratikus elvárásoknak, s az eredmény nem tükrözi a választók akaratát. A harmadik elnökválasztás előtt eltörölte azt a korlátozást, amely kettőben maximálta az egy személy által betölthető államfői mandátumok számát, majd rendre szétverette a diktatúra ellen tiltakozó ellenzékieket.
Az Európa utolsó diktátoraként is emlegetett Lukasenko készséggel elismeri, hogy nem demokrata. „Bár a törvények semmiképpen sem engedik, hogy diktatúrát hozzak létre, az tény, hogy a tekintélyelvű politizálásban hiszek” – vallotta be egyszer. Más alkalommal pedig azt mondta: azért kell kemény kézzel kormányozni a tízmilliós országot, mert a polgárok megcsömörlöttek a demokráciától. Cserébe Európától és az USA-tól pénzügyi és utazási szankciókat kap, ám szemmel láthatóan ezek az intézkedések nem zavarják. Otthon azt ismételgeti, hogy azért kap büntetést, mert nem hódolt be a Nyugat diktátumának.
S most úgy tűnik, hogy már ki is jelölte utódját, aki nem más, mint legkisebb, tízéves fia, Kolja. Míg 1975-ben feleségül vett gyermekkori szerelmétől született két nagykorú fiával nem túl jó a kapcsolata – lustasággal vádolja őket –, Kolja, akinek anyja Irina Abelszkaja, az államfő egykori magánorvosa, mindenütt jelen van: a katonai díszszemléken, a kormányüléseken, sőt a külföldi utazásokon is. Amikor Lukasenko három évvel ezelőtt Venezuelában járt, egyértelművé tette szándékait. „Az, hogy itt van a fiam, azt jelenti, hogy lerakjuk egy tartós együttműködés alapjait, így 20-25 év múlva lesz kinek átvennie a stafétabotot” – magyarázta.
Lukasenko, csakúgy, mint a többi tekintélyelvű politikai vezető, igyekszik ellenőrzés alatt tartani a róla szóló híreket. A hivatalos életrajzok például nem említik meg az államfői tisztség átvételekor eltaszított, s most állítólag egy Minszktől távoli állami gazdaságban fejőnőként dolgozó feleségét. Számtalan olyan riport született viszont, ahol a jégkorong-felszerelésbe bújt Lukasenko ontja a gólokat, vagy éppen kaszával a hátán, népviseletben együtt sétálgat az önmaga karikatúrájává vált francia színésszel, Gérard Depardieu-vel. Hátulról természetesen nem lehet filmezni a vezért, így senki sem láthatja, hogy a „nép atyja” kopaszodik.
