HVG, 2016. január 23.
A valóban összetéveszthetetlen tollú Szép Ernőről írott cikkük szerzője azt állítja, hogy az író 1945 után – miközben a megrázó erejű Emberszag című könyvét írta – „békebeli élményeibe révedő tárcákat” publikált. Kivételt erősítő szabályként idézték a Ne hidd című, döbbenetesen kemény versét. Vajon az úgymond apolitikus „révedések” nem voltak-e önmagukban is felkiáltójelek? Vajon az agyonpolitizált és ellenőrzött korszakban az (el)hallgatás nem volt-e beszédesebb politizálás, mint a dolgok néven nevezése? Mindez már 1989. december 23-án is felmerült bennem, amikor gondosan kivágtam akkori kedvenc lapomból, a Magyar Nemzetből az önök által is hivatkozott A gentry, a báró, meg a gróf című Szép Ernő-tárcát. A pontos adatot azért írom ide, mert az Ember Mária által majd négy évtizedes késéssel közreadott remeklés, tudtommal, azóta sem jelent meg egyetlen Szép Ernő-kötetben sem. Mint ahogy nem találtam meg a Keménykalap, lakkcipő, meg minden című briliáns életképet sem másutt, csak a Béke és Szabadság című képes hetilap 1952. április 13-ai számában, amire magam egy antikváriumi böngészés során csaptam le.
VÁCI JÁNOS GÁBOR
(BUDAPEST)
