„Nem volt nálam Bemina mosogatószer, pedig csak azzal lehetett tökéletesen eltüntetni a hányás szagát, így meg kellett elégednem a közönséges szappannal. (…) A fogam már megmostam, és szájvízzel alaposan ki is öblögettem a szám, mégis az orromban éreztem a szagot. Annak a szagát. De nem tudtam biztosan, hogy csak az orromban érzem-e, vagy belőlem árad, a saját szagommá vált."
Ha Sofi Oksanen nem írja meg Sztálin tehenei című remekművét, ma a leghalványabb fogalmam sem lenne arról, mit jelent valójában a bulimia –a tipikusan nőket érintő betegség, amelyről pont olyan keveset tudunk, amilyen sokat beszélünk. A sokat olvasó nők többségének megvannak a hasonlóan meghatározó olvasmányélményeik: nők által írt könyvek (az önsegítő írásoktól a memoárokon át a fifikás magas irodalomig), amelyek megdöbbentő, átütő pontossággal fogalmaznak meg fontos gondolatokat a női létezéssel kapcsolatban.
Arról írtak, amit ismertek
Pedig az írónők számára ritkán hozott sikert a szókimondás és a társadalmi éleslátás. Épp ellenkezőleg: már a XIX. századi Magyarországon is szakmailag kevéssé megbecsült bestsellerszerzőként tekintettek rájuk. Szécsi Noémi A budapesti úrinő című nemrég megjelent nőtörténeti esszékötet és a Halcsontos fűző blog szerzője elmondja: bár Jókai korában is akadtak írónők (például Beniczkyné Bajza Lenke), akiknek masszív olvasótáboruk és komoly életművük volt, azt mindenki tényként kezelte, hogy a jelentős, nagy ívű társadalmi regényeket férfiak írják, hiszen a nőknek fogalmuk sem lehet a politikáról. Ezeknek az írónőknek a nevét értelemszerűen hiába keresnénk a gimnáziumi szöveggyűjteményekben.

Annak az előítéletnek, hogy a nők írásai kevésbé politikusak, kevésbé társadalmiak, annak idején lehetett némi igazságmagja: tekintve, hogy a nők Európa-szerte el voltak zárva a fizetett munkavégzéstől, nem járhattak egyetemre, és köztisztséget sem láthattak el, nem különösebben meglepő, ha arról írtak, amit viszont ismertek: a család, a rokonság, a kisközösség működéséről, az otthon mikrotörténéseiről. Az már érdekesebb kérdés, hogy miért tekintette az irodalmi élet eleve alacsonyabb rendűnek mindezeket a „nőies” témákat – és az is, hogy miért élnek bennünk olyan élénken ezek a sztereotípiák abban a korban is, amikor nők és férfiak között a jog már nem tesz különbséget.Mert az, hogy továbbélnek, aligha vitatható: a „női irodalom” kifejezés hallatán a legtöbbeknek még mindig a lányregény, a románc, a szingliregény jut eszébe – csupa szupernépszerű műfaj, amelyek mégsem tudnak a felszentelt magas irodalom közelébe férkőzni. „Nekem már attól felmegy a vérnyomásom, ha meghallom ezt a szót” – mondja kicsit indignáltan Péterfy-Novák Éva, akinek
Egyasszony című regénye a 2014-es év egyik kiemelkedő könyvsikere volt. „Mintha a női irodalom eleve kevesebb lenne, vagy könnyített pálya.” De az sem feltétlenül nyerő stratégia, ha valaki nyíltan beleáll azokba a műfajokba, amelyeket a hagyomány és a közgondolkodás a férfiaknak tart fenn. Szatirikus történelmi regényével, a
Kommunista Monte Cristóval Szécsi Noémi elnyerte a rangos Európa-díjat, de állítja: „ha férfi írta volna, sokkal kevésbé lett volna itthon hűvös a fogadtatása”.

Péterfi-Novák Éva - Egyasszony
Hasonló tapasztalatokról számol be Kemény Zsófi író-költő is, akit a legtöbben talán slammerként ismernek: „A slamhatás azonnali, vagyis a megszólalás pillanatában kell a közönség figyelmét megragadni. Ez nőként sokkal nehezebb. Amióta élek, azóta érzékelem, hogy lányként / nőként nem vesznek annyira komolyan, mint adott esetben egy fiút / férfit. És nem is kíváncsiak annyira a véleményemre, mint egy férfiére. Valószínűleg ezért is jelentkezik negyedannyi lány egy-egy slamversenyre, mint fiú.”
Mindebből ugyanaz a paradox helyzet rajzolódik ki, amit a nők az élet más területein is megtapasztalhatnak, a karrierválasztástól az öltözködésig: ha követik a „nőiesként” számon tartott mintákat, azzal eleve elzárják magukat az irodalom „élcsapatától” – ha viszont felvállalják a „férfias” zsánereket, jó eséllyel közönnyel, értetlenséggel, ha nem épp ellenségességgel szembesülnek. Ennek ellenére egyre több magyar író- illetve költőnő lavíroz sikeresen a nemi előítéletek között. „Tompa Andrea, Bódis Kriszta, Tóth Krisztina, Hidas Judit (a sort még lehetne folytatni), mind arról a társadalmi valóságról írnak, ami itt és most körülvesz bennünket, a regényeikben és a publicisztikai munkásságukban egyaránt” – mondja Szécsi. –Világszerte egyre nagyobb az igény és a nyitottság arra, hogy megkérdőjelezzük a készen kapott nemi, családi és egyéb szerepeinket, és ez az irodalomban is lecsapódik.”
Kreatív írás mint terápiás útA helyzetet pedig az is tovább árnyalja, hogy már jó ideje nem csak az írók írnak. Az utóbbi években egyre több blog és közösségi platform tűzte ki missziójául, hogy terepet adjon a nők nehezen elmondható történeteinek. Legyen szó gyerekkori bántalmazásról (Beszélj róla! projekt), hétköznapi atrocitásokról (Mindennapi szexizmus) vagy traumatikus szülésélményekről (Másállapot(ot) a szülészetben! Facebook-csoport), a nők számára egyre több lehetőség nyílik arra, hogy elmondják azt, amit talán a legközelebbi barátaikkal és rokonaikkal sem mernek megosztani, mert félnek a hitetlenkedéstől, a hibáztatástól, az iszonytól. Tabuk dőlnek le, és ahogy gyűlnek a történetek, egyre többen ébrednek rá: amit kivételes, szörnyű anomáliának hittek, az nap mint nap megtörténik másokkal is.
Ezek a szövegek természetesen nem irodalmi igénnyel és szándékkal jönnek létre – az irodalomnak alapvetően más céljai vannak. „Szerintem az irodalom nem tabutémák kibeszélésére való. De ha írásnak tekintjük az írásos elmélkedést és a Facebook-vitához hozzászólást éppúgy, mint akár egy feminista szemléletű könyv- vagy filmkritikát vagy egy családregényt, akkor bármilyen „női” téma feldolgozásában segíthet az írás, egyénileg és társadalmilag is” – mondja Kemény Zsófi. De hogy miben áll ez a haszon, az már nehezen kitapintható. Világos, hogy az írás sokaknak terápia – legyen szó anonim „kibeszélésről” egy online platformon, vagy hobbiszépírásról.

„A kreatív írásba szinte mindenki úgy csöppen bele, hogy valamit ki akar írni magából” – meséli Szécsi Noémi a tanításban szerzett tapasztalatait. Ezt Péterfy-Novák Éva is megerősítheti, hiszen az Egyasszony alapjául szolgáló blogot kezdetben terápiás célból indította el, hogy feldolgozza sérülten született kislányának korai halálát. „Írni annyi, mint beszélni róla – a beszéd pedig segít. Kicsit azt érzem, hogy azzal, hogy megírtam a könyvet, nemcsak a magam, de a volt férjem számára is elvégeztem a gyászmunkát.” A megosztás élménye pedig másoknak is segíthet. „Ha megérted, hogy másokkal is megtörténik, csökken a bűntudat” – mondja Péterfy-Novák, utalva ezzel két olyan érzékeny témára is, amelyet a regénye érint: a szülészeti erőszakra és a családon belüli bántalmazásra. „Nagyon nehéz nem magadat hibáztatni, amíg nem érted meg azt, hogy ezek a történetek mennyire gyakoriak és rendszerszerűek.”
A nők tehát írnak: magas irodalmat és Facebook-posztot, higgadtan ironikusat és dühödten érvelőt. Más célkitűzésekkel és eszközökkel, de hozzáteszik a magukét ahhoz, hogy a korábban kimondhatatlan megnevezhetővé, leírhatóvá, megoszthatóvá váljék. Hogy többet tudjunk arról, milyen volt nőnek lenni hajdanán és hogy mit jelent ma, Magyarországon. Hogy a „női irodalom” többé ne legyen lesajnált és apolitikus, épp ellenkezőleg: maga legyen a politika.
Réz Anna cikke a HVG Extra A nő 2016/2-es számában jelent meg.
Ha szívesen olvasna hasonló tartalmakat, rendelje meg a HVG Extra A nő legfrissebb számát a kiadótól vagy keresse az újságárusoknál.
Az oldalon elhelyezett tartalom a HVG Extra A nő magazin közreműködésével jött létre, amelynek előállításában és szerkesztésében a hvg.hu szerkesztősége nem vett részt.