„Nem volt nálam Bemina mosogatószer, pedig csak azzal lehetett tökéletesen eltüntetni a hányás szagát, így meg kellett elégednem a közönséges szappannal. (…) A fogam már megmostam, és szájvízzel alaposan ki is öblögettem a szám, mégis az orromban éreztem a szagot. Annak a szagát. De nem tudtam biztosan, hogy csak az orromban érzem-e, vagy belőlem árad, a saját szagommá vált."

Ha Sofi Oksanen nem írja meg Sztálin tehenei című remekművét, ma a leghalványabb fogalmam sem lenne arról, mit jelent valójában a bulimia –a tipikusan nőket érintő betegség, amelyről pont olyan keveset tudunk, amilyen sokat beszélünk. A sokat olvasó nők többségének megvannak a hasonlóan meghatározó olvasmányélményeik: nők által írt könyvek (az önsegítő írásoktól a memoárokon át a fifikás magas irodalomig), amelyek megdöbbentő, átütő pontossággal fogalmaznak meg fontos gondolatokat a női létezéssel kapcsolatban.

Arról írtak, amit ismertek

Pedig az írónők számára ritkán hozott sikert a szókimondás és a társadalmi éleslátás. Épp ellenkezőleg: már a XIX. századi Magyarországon is szakmailag kevéssé megbecsült bestsellerszerzőként tekintettek rájuk. Szécsi Noémi A budapesti úrinő című nemrég megjelent nőtörténeti esszékötet és a Halcsontos fűző blog szerzője elmondja: bár Jókai korában is akadtak írónők (például Beniczkyné Bajza Lenke), akiknek masszív olvasótáboruk és komoly életművük volt, azt mindenki tényként kezelte, hogy a jelentős, nagy ívű társadalmi regényeket férfiak írják, hiszen a nőknek fogalmuk sem lehet a politikáról. Ezeknek az írónőknek a nevét értelemszerűen hiába keresnénk a gimnáziumi szöveggyűjteményekben.

Annak az előítéletnek, hogy a  nők írásai kevésbé politikusak, kevésbé társadalmiak, annak idején lehetett némi igazságmagja: tekintve, hogy a nők Európa-szerte el voltak zárva a fizetett munkavégzéstől, nem járhattak egyetemre, és köztisztséget sem láthattak el, nem különösebben meglepő, ha arról írtak, amit viszont ismertek: a család, a rokonság, a kisközösség működéséről, az otthon mikrotörténéseiről. Az már érdekesebb kérdés, hogy miért tekintette az irodalmi élet eleve alacsonyabb rendűnek mindezeket a „nőies” témákat – és az is, hogy miért élnek bennünk olyan élénken ezek a sztereotípiák abban a korban is, amikor nők és férfiak között a jog már nem tesz különbséget.

Mert az, hogy továbbélnek, aligha vitatható: a „női irodalom” kifejezés hallatán a legtöbbeknek még mindig a lányregény, a románc, a szingliregény jut eszébe – csupa szupernépszerű műfaj, amelyek mégsem tudnak a felszentelt magas irodalom közelébe férkőzni. „Nekem már attól felmegy a vérnyomásom, ha meghallom ezt a szót” – mondja kicsit indignáltan Péterfy-Novák Éva, akinek Egyasszony című regénye a 2014-es év egyik kiemelkedő könyvsikere volt. „Mintha a női irodalom eleve kevesebb lenne, vagy könnyített pálya.” De az sem feltétlenül nyerő stratégia, ha valaki nyíltan beleáll azokba a műfajokba, amelyeket a hagyomány és a közgondolkodás a férfiaknak tart fenn. Szatirikus történelmi regényével, a Kommunista Monte Cristóval Szécsi Noémi elnyerte a rangos Európa-díjat, de állítja: „ha férfi írta volna, sokkal kevésbé lett volna itthon hűvös a fogadtatása”.
Hasonló tapasztalatokról számol be Kemény Zsófi író-költő is, akit a legtöbben talán slammerként ismernek: „A slamhatás azonnali, vagyis a megszólalás pillanatában kell a közönség figyelmét megragadni. Ez nőként sokkal nehezebb. Amióta élek, azóta érzékelem, hogy lányként / nőként nem vesznek annyira komolyan, mint adott esetben egy fiút / férfit. És nem is kíváncsiak annyira a véleményemre, mint egy férfiére. Valószínűleg ezért is jelentkezik negyedannyi lány egy-egy slamversenyre, mint fiú.”

Mindebből ugyanaz a paradox helyzet rajzolódik ki, amit a nők az élet más területein is megtapasztalhatnak, a karrierválasztástól az öltözködésig: ha követik a „nőiesként” számon tartott mintákat, azzal eleve elzárják magukat az irodalom „élcsapatától” – ha viszont felvállalják a „férfias” zsánereket, jó eséllyel közönnyel, értetlenséggel, ha nem épp ellenségességgel szembesülnek. Ennek ellenére egyre több magyar író- illetve költőnő lavíroz sikeresen a nemi előítéletek között. „Tompa Andrea, Bódis Kriszta, Tóth Krisztina, Hidas Judit (a sort még lehetne folytatni), mind arról a társadalmi valóságról írnak, ami itt és most körülvesz bennünket, a regényeikben és a publicisztikai munkásságukban egyaránt” – mondja Szécsi. –Világszerte egyre nagyobb az igény és a nyitottság arra, hogy megkérdőjelezzük a készen kapott nemi, családi és egyéb szerepeinket, és ez az irodalomban is lecsapódik.”

Kreatív írás mint terápiás út

A helyzetet pedig az is tovább árnyalja, hogy már jó ideje nem csak az írók írnak. Az utóbbi években egyre több blog és közösségi platform tűzte ki missziójául, hogy terepet adjon a nők nehezen elmondható történeteinek. Legyen szó gyerekkori bántalmazásról (Beszélj róla! projekt), hétköznapi atrocitásokról (Mindennapi szexizmus) vagy traumatikus szülésélményekről (Másállapot(ot) a szülészetben! Facebook-csoport), a nők számára egyre több lehetőség nyílik arra, hogy elmondják azt, amit talán a legközelebbi barátaikkal és rokonaikkal sem mernek megosztani, mert félnek a hitetlenkedéstől, a hibáztatástól, az iszonytól. Tabuk dőlnek le, és ahogy gyűlnek a történetek, egyre többen ébrednek rá: amit kivételes, szörnyű anomáliának hittek, az nap mint nap megtörténik másokkal is.

Ezek a szövegek természetesen nem irodalmi igénnyel és szándékkal jönnek létre – az irodalomnak alapvetően más céljai vannak. „Szerintem az irodalom nem tabutémák kibeszélésére való. De ha írásnak tekintjük az írásos elmélkedést és a Facebook-vitához hozzászólást éppúgy, mint akár egy feminista szemléletű könyv- vagy filmkritikát vagy egy családregényt, akkor bármilyen „női” téma feldolgozásában segíthet az írás, egyénileg és társadalmilag is” – mondja Kemény Zsófi. De hogy miben áll ez a haszon, az már nehezen kitapintható. Világos, hogy az írás sokaknak terápia – legyen szó anonim „kibeszélésről” egy online platformon, vagy hobbiszépírásról.

„A kreatív írásba szinte mindenki úgy csöppen bele, hogy valamit ki akar írni magából” – meséli Szécsi Noémi a tanításban szerzett tapasztalatait. Ezt Péterfy-Novák Éva is megerősítheti, hiszen az Egyasszony alapjául szolgáló blogot kezdetben terápiás célból indította el, hogy feldolgozza sérülten született kislányának korai halálát. „Írni annyi, mint beszélni róla – a beszéd pedig segít. Kicsit azt érzem, hogy azzal, hogy megírtam a könyvet, nemcsak a magam, de a volt férjem számára is elvégeztem a gyászmunkát.” A megosztás élménye pedig másoknak is segíthet. „Ha megérted, hogy másokkal is megtörténik, csökken a bűntudat” – mondja Péterfy-Novák, utalva ezzel két olyan érzékeny témára is, amelyet a regénye érint: a szülészeti erőszakra és a családon belüli bántalmazásra. „Nagyon nehéz nem magadat hibáztatni, amíg nem érted meg azt, hogy ezek a történetek mennyire gyakoriak és rendszerszerűek.”

A nők tehát írnak: magas irodalmat és Facebook-posztot, higgadtan ironikusat és dühödten érvelőt. Más célkitűzésekkel és eszközökkel, de hozzáteszik a magukét ahhoz, hogy a korábban kimondhatatlan megnevezhetővé, leírhatóvá, megoszthatóvá váljék. Hogy többet tudjunk arról, milyen volt nőnek lenni hajdanán és hogy mit jelent ma, Magyarországon. Hogy a „női irodalom” többé ne legyen lesajnált és apolitikus, épp ellenkezőleg: maga legyen a politika.

LINKAJÁNLÓ

Ajánlott linkek: Kemény Zsófi slam poetry oldala Szécsi Noémi weboldala Péterfy Novák Éva Egyasszony című blogja A Beszélj róla! projekt oldala

 

Réz Anna cikke a HVG Extra A nő 2016/2-es számában jelent meg.