Lemaradó termelők – paradigmaváltás nélkül nincs fejlődés a magyar mezőgazdaságban

Kevesen gondolnák, hogy a marketingesek, startuperek egyik kedvenc elméletét, a Rogers-féle innovációterjedést a mezőgazdaságnak köszönhetjük. Pedig az elgondolásnak, amely először foglalta össze, hogy az újdonságokat miként fogadjuk és alkalmazzuk, nagyon is sok köze van az agráriumhoz. 

A közismert teóriát és az azt szimbolizáló haranggörbét a 60-as években Everett Rogers amerikai szociológus alkotta, aki szülei iowai farmján figyelt fel néhány érdekes jelenségre. Édesapja az elektromechanikus újításokat szívesen alkalmazta, de sokáig ellenállt az új kukorica-hibridek felhasználásának, hiába teremtek 25 százalékkal többet és tűrték jobban a szárazságot a hagyományos fajtáknál. Rogers apját végül az 1936-os súlyos iowai aszály győzte meg, mivel földjein a termés elfonnyadt, miközben újításokra fogékony szomszédainál az elvetett korszerűbb hibridek szépen növekedtek.

Everett Rogers később ezt az esetet is felhasználva alkotta meg úgynevezett diffúziós elméletét, amelyben az innovációt olyan gondolatként, gyakorlatként vagy tárgyként határozta meg, amelyet az emberek újként értékelnek. Az újdonságok felhasználóit öt csoportba sorolta, és egy S-görbén jelenítette meg. Úgy találta, hogy az embereket újítókra (2,5%), korai adaptálókra (13,5%), korai többségre (34%), késői többségre (34%) és lemaradókra (16%) lehet osztani a zárójelekben szereplő arányok mellett. Az innovációra irányuló hajlandóságot és akaratot pedig minden csoportban öt lépésre - tudatosságra, érdeklődésre, értékelésre, kipróbálásra és alkalmazásra – különítette el. 

A Rogers-görbe megszületését inspiráló mezőgazdaságban ma minden korábbinál fontosabb lenne, hogy az innovációk jobban terjedjenek, hiszen a technikai és technológiai fejlődés elképesztő mértékben felgyorsult. Ezért a gazdálkodóknál paradigmaváltás kell ahhoz, hogy a szántóföldi termelés hatékony maradjon. Aki ugyanis nem lép időben, végképp lemaradhat az élesedő hazai és nemzetközi versenyben.

A legújabb technológiák alkalmazására lenne szükség ahhoz is, hogy a magyar mezőgazdaság újra megközelíthesse az 1980-as években elért csúcspontját. Akkoriban hazánk konkurált más nagy agrármúltú országokkal, míg most például a franciák szántóföldi terméseredményei 30-50 százalékkal, az amerikaiaké pedig akár 100 százalékkal magasabbak.

Ez is mutatja, hogy az új mezőgazdasági technológiák elfogadtatása nálunk is akadályokba ütközik. Ennek egyik alapvető oka, hogy a szocializmusban létrehozott szövetkezetek az 1990-es rendszerváltozás után felbomlottak, és az új földtulajdonosok gyermekei jórészt nem vonódtak be a gazdálkodásba.  Így most a gazdaságokat unokáiknak kell(ene) átvenniük, akiknél viszont többnyire hiányzik a kellő tapasztalat és tudás. Közülük sokan úgy gondolják, hogy a tudást megvásárolhatják és gyorsan megszerezhetik, de a természettől függő mezőgazdaságban rengeteg tapasztalatra is szükség van, amellyel ma sok helyen csak a kiöregedő agronómusok rendelkeznek.

A magyar agráriumban már évtizedekkel ezelőtt komoly innovációs központok jöttek létre, mint amilyen a nádudvari KITE Zrt., vagy a korábban szebb napokat látott bábolnai IKR Zrt. Szintén Bábolnán alakult meg a szocialista korszakban az időközben végelszámolással megszüntetett bábolnai mintagazdaság, amelyet sokáig a magyar mezőgazdaság „zászlóshajójának” is neveztek.  

Ma a mezőgazdasági csúcstechnológiát az úgynevezett precíziós gazdálkodás képviseli, amellyel helyspecifikusan, műholdas navigációval, néhány centiméteres pontossággal lehet művelni a földeket. Így precízebb vetés, talajművelés, növényvédelem és tápanyag-gazdálkodás érhető el, amelynek révén jelentős nőhet a profit. Egyértelmű, hogy a versenyképességet Magyarországon is e technológiával lehetne látványosan javítani, de ma még csak néhány 10 ezer hektáron művelnek valós precíziós gazdálkodást, és néhány százezer hektáron rendelkeznek hozzáillő, nagyon jó alapokkal, miközben a hazai mezőgazdasági terület több mint 5 millió hektárt tesz ki.

Persze a gépesítési, technológiafejlesztési döntéseket sokszor nem könnyű meghozni, mivel egy-egy munkagép több tízmillió forintba kerülhet, sőt egyes csúcstraktorok és -kombájnok ára meghaladhatja a százmillió forintot is. Ha azonban a terménypiacon jó árak alakulnak ki és a gépbeszerzésekhez uniós támogatások is társulnak, a gépvásárlási láz mégis elragadhatja a gazdákat. Így sokan a „túlgépesítettség” csapdájába eshetnek, mert később kiderülhet, hogy megvásárolt drága és nagy teljesítményű eszközeiket nem tudják kihasználni.

E probléma különösen a gépek avulásával bukik ki, amikor a fenntartási kiadásokat már tetemes szervizköltségek is növelhetik. Ezért a nagy értékű gépbeszerzések előtt azt is érdemes fontolóra venni, hogy a gazdák nem járnak-e jobban a gépbérlettel. Ez esetben ugyanis vásárlás helyett a hosszabb távú bérleti díjakkal kell kalkulálniuk, míg például a szervizelési és biztosítási költségek a bérbeadókat terhelik. Bárhogyan is döntenek azonban a termelők, minden innovációs fejlesztésükkel arra kell törekedniük, hogy gazdaságuk célirányos befektetésekkel élet- és versenyképesebbé válhasson.