A kötelezőt felmondja, de ennél messzebb nem merészkedik a magyar sport egyik legeredményesebb versenyzőjéről, Hosszú Katinkáról készült portréfilm, a Katinka, amelynek ő a főszereplője és egyben executive producere is. Ez nagyban meghatározza a végeredményt is:
nincs feszültség, nincs tét, nincsenek kellemetlen kérdések, csak történetmesélés. Kevésbé dokumentum-, mintsem imázsfilmről van szó.
A rendező, Pálinkás Norbert eredeti terve az volt, hogy kilenc hónapon át követik az egyik utolsó nagy megmérettetésére, a tokiói olimpiára készülő Hosszút, és a forgatott anyagot olyan felvételekkel egészítik ki, amelyek bemutatják, hogyan lett a félénk bajai kislányból Iron Lady. A koronavírus-járvány azonban közbeszólt, a játékokat elhalasztották, így változott a rendezői koncepció is: a felkészülés naplója és az annak végén remélt újabb világraszóló siker helyett a helyzethez alkalmazkodva dolgoztak tovább még egy évig.
A járvány miatti kényszerpihenő alatt az úszó saját bevallása szerint átgondolta a dolgait, a prioritásokat az életében, és vélhetően arra jutott, hogy harminc fölött és egy stabil párkapcsolatban már nem akar beleszakadni a munkába, nem akarja tovább viselni az Iron Lady-álarcot, amelyre azért volt szüksége, hogy „kőkeményen dolgozó és törtető élsportoló”, a Rio de Janeiróban három olimpiai arany- és egy ezüstérmet nyerő „robot” váljon belőle. A film ennek az alteregónak a megteremtését és elengedését mutatja be, de a menet közben felvetődő kérdésekre nem ad, de még csak nem is keres válaszokat.
Archív felvételekből és a családtagok visszaemlékezéseiből megtudja belőle a néző, hogy rögös és lemondásokkal teli út vezetett a sikerekig arról a bajai strandról, ahol már kétéves korában alig tudták visszatartani attól, hogy újra és újra beszaladjon a vízbe. A néző szeme előtt cseperedik fel és válik önbizalommal teli versenyzővé, aztán végül a saját bevallása szerint is az eredményeket hajszoló robottá a bajai kislány, akit a nagyapja, az úszóedző Bakos László már hamar tehetségesnek tartott, a szülei – Bakos Barbara pedagógus és Hosszú István kosárlabdázó – azonban kezdetben azt gondolták, hogy a papa csak elfogult.
Látjuk a szülőváros uszodáját, ahol még ma is ugyanarra a padra és fogasra pakolják a fiatal úszók a holmijukat, amelyre egykor Hosszú és társai. Az iskolát, ahol rajztanára azt vágta az érmeket már akkor is halmozó, művészi tehetséggel azonban kevésbé megáldott nebuhóloz, hogy „vízfejű”, mert csak az úszáshoz ért. Azt is elárulja Hosszú, hogy kifejezetten megsértődött, amikor a barátnője Olimpikonnak kezdte nevezni, miután 15 évesen kivívta az indulás jogát Athénra. Aztán jönnek sorban a nagy versenyek. A pekingi olimpia, az amerikai sportösztöndíj, az első jelentős nemzetközi siker, a 2009-es római világbajnoki győzelem 400 vegyesen, amelyet aztán még számtalan más érem mellett három olimpiai, nyolc világbajnoki és 15 Európa-bajnoki arany követett (a rövidpályás eredményeket nem számítva).
Bakos László és Hosszú Katinka
InterCom
Erről az időszakról a vetítés utáni sajtótájékoztatón azt mondta: talán már nem úszna, ha nem Amerikában járt volna egyetemre. Ez a gondolat a filmben is visszaköszön: Hosszú úgy írja le az egyetemi csapatot, hogy ott teljesen más mentalitás uralkodik ahhoz képest, amit megszokott, és elárulja, idő kellett ahhoz, hogy maga mögött tudja hagyni a hazai berögződéseket. „Ott mindenki akart úszni. Otthon valahogy mindig olyan volt, hogy nagyon muszáj, nagyon kell és minden rossz. Ilyen gyorsan nem lehetett kizökkenteni abból, hogy így állok az úszáshoz.” Fontos persze, hogy Hosszú Katinka, aki sokak szemében hős – így hivatkozott rá a vetítést követő sajtótájékoztatón Káel Csaba filmügyi kormánybiztos is –, kimondja ezeket a szavakat, és érzékelteti azt, amivel rengeteg magyar úszó birkózott az elmúlt évtizedekben. De ennél mélyebbre sem ő, sem az alkotók nem akarnak menni, a sportágat és az úszók karrierívét nagyban befolyásoló jelenségeknek nem hogy a feltárására, még a megkapargatására sem vállalkoznak.
A készítők azzal sem tudnak – vagy akarnak – mit kezdeni, amit a film végeredményben sokaknak üzen: ahhoz, hogy világra szóló eredményeket érj el, emberfeletti munkát kell végezned, és el kell nyomnod az énednek azt a részét, amely hajlandó megadni magát a gyengeségnek. Ha pedig mindezt már nem akarod megtenni, ha megpróbálod a magánéletedet is számításba venni a karriered mellett, elmaradnak a legnagyobb sikerek. Pedig ha valamikor, hát az utóbbi években szép számmal akadtak sportolók, akik témává tették az egészség és az egyensúly megtalálásának kérdését az élsportban, és ezzel újrafogalmazták, mit jelent a siker. Elég csak Simone Bilesra vagy Oszaka Naomira gondolni. A Hosszúról szóló filmben ilyesminek nyoma sincs, pedig azt maga az úszó mondta a vetítés után, hogy szeretné, ha ez a jövő generációk sportolóinak olyasmit jelentene, amit számára a példaképéről, Egerszegi Krisztináról készült film jelentett.
Hosszú Katinka a film sajtótájékoztatóján az Urániában, 2022. május 9-én.
Fazekas István
Az Iron Lady-ego kialakulásáról hosszasan beszél Hosszú akkor, amikor a film – nagyjából egyórányi játékidő után – rátér az edzőjével és férjével, Shane Tusuppal való kapcsolatára, arra, hogy az amerikai volt az, aki a fájó londoni csalódás után segített a padlóról felállni a sportolónak és az önsajnálatát agresszivitásba és elképesztő mennyiségű munkába fordítani. Vele kezdték el alkalmazni azt a speciális módszert, amelynek lényege az volt, hogy a versenyeket edzésnek használták. Hosszú mind több számban indult egy-egy viadalon, hogy kikísérletezze: milyen felkészüléssel mennyit bír el, és végső soron ez hozta el a legnagyobb sikereket.
Ekkor alakult ki a véd- és dacszövetségük, amit ők maguk úgy fogalmaztak meg: ketten a világ ellen. A filmben megszólaló barátok és az édesanya szerint azonban az elszigetelődés időszaka is volt ez, amikor a sporttársaktól és a családtagoktól is távolabb került Hosszú. Ekkoriban volt leginkább Iron Lady, egy robot, akinek a diadalain keresztül a szintén úszónak készülő, ám egy sérülés miatt visszavonuló Tusup átélte azt, amit ő maga szeretett volna sportolóként elérni.
Volt, amikor kibukott belőlem, hogy nem érzem magam nőnek, mert állandóan csak húzom az igát. Ő mondta is, hogy nem nő vagyok, hanem sportoló
– emlékezett vissza Hosszú.
Hogy erről a narratíváról mit gondol Tusup, akivel 2018-ban hagyták abba a közös munkát, majd el is váltak, nem derül ki: az amerikai nem szólal meg a filmben, csak archív felvételeken jelenik meg. Amikor a vetítést követően arról kérdezték az alkotókat, hogy miért, nem adtak egyenes választ. Ezt végül az úszó tette meg: „Nagyon sok felkérés ment felé, hogy szólaljon meg a filmben, és azt a részét elutasította” – bökte ki.
A Tusupról elmondottakat a film ellentétbe állítja azzal, ahogyan Hosszú a mostani párja, Gelencsér Máté mellett érzi magát, aki mellett „igazi nő” lehet, aki mellett nem kell megnyernie minden egyes versenyt. Ez a hozzáállás lengi be a legutóbb készült felvételeket: látszik, hogy Hosszúban még dolgozik a bizonyítási vágy, edz, küzd és fáj neki, ha nem sikerül elérnie a céljait, de a nehéz pillanatokban, amikor nem vagy nem úgy sikerül a szereplése, ahogy ő elvárná magától és ahogyan a közönség várja tőle, a készítők nem kérdezik a miértekről vagy az érzéseiről. Pedig ahogy a szintén háromszoros olimpiai bajnok kardvívóról, Szilágyi Áronról készült film, az Egy mindenkiért is bizonyítja, ezek azok a leginkább feszültséggel teli pillanatok, és azok amelyekből kiderül: a sportoló is ember.
560 millió forintos terápia
A Nemzeti Filmintézet példa nélkülien bőkezű támogatást nyújtott a Katinka elkészültéhez: a Filmszakmai Döntőbizottság 560 millió millió forintot szavazott meg neki. A 24.hu akkori összesítése szerint a 2011 és a portréfilmről szóló döntés megszületése között eltelt kilenc évben a pályázó dokumentumfilmesek összesen nem kaptak annyi támogatást, mint ez: 21 filmnek juttattak 534 millió forintot.
Amikor a Forbes rákérdezett az aránytalanságra, Káel Csaba filmügyi kormánybiztos azt válaszolta: a döntőbizottság azért támogatta ilyen nagy összeggel a Katinkát, mert a forgatókönyv alapján egyértelmű volt, hogy ez egy teljesen új típusú megközelítése egy sportolói életnek, sorsnak. „Azzal is tisztában voltunk, hogy Katinka olyan népszerű, olyan ismert világszerte, hogy egy olyan kiállítású filmben kell bemutatni őt, amely felveszi a versenyt ebben a kategóriában.”
„A világ már régen túl van azon a szemléleten, hogy a dokumentumfilm szinonimája az olcsó film. Ez egyszerűen nem igaz. Ha megnézzük a streamingszolgáltatók dokumentumfilmjeit, pontosan látszik, hogy jelentős a költségvetés, az energiaráfordítás” – ezt már Lajos Tamás, a film producere válaszolta, aki szerint az NFI ezt igenis helyesen ismerte föl. Azt is megjegyezte: „Azóta is született olyan döntés, ahol jelentős költségvetéssel támogattak dokumentumfilmet és sportfilmet is.”
Hosszú úgy foglalta össze a film elkészítését, hogy az az úszás mellett felért egy terápiával. „Olyan kérdések is felmerültek, olyan dolgokat is meg kellett fogalmaznom, átgondolnom, amire nem gondolnék vissza. Ez önismereti folyamat is volt egyben. Ilyen szempontból hálás vagyok, hogy elkészült ez a film.”
Még több Élet + Stílus a Facebook-oldalunkon, kövessen minket: