Az 1996-os atlantai olimpián hősként ünnepelte az egész világ Kerri Strugot, aki az amerikai csapat győzelme érdekében egy sérüléssel (pontosabban: a sérülése ellenére) ugrott. A pillanat, ahogy fél lábon, a fájdalomtól eltorzult arccal és könnyes szemekkel földet ért, az olimpiák egyik meghatározó momentumaként vonult be a történelemkönyvekbe, a felvételt megható zenei kíséret alatt játsszák le újra meg újra. Akkor egyetlen felnőtt sem volt Kerri Strug körül, aki azt mondta volna, hogy azt a bokasérülést azonnal el kell látni. Az edzője, Károlyi Béla a jól láthatóan rettegő sportolónak csak annyit mondott: meg tudod csinálni.

Kerri Strug sérülése szemmel látható volt, Simone Bilesét nem látjuk, nem láthatjuk, annyit tudunk, hogy a mentális egészsége – és a társai éremesélyei – érdekében lépett vissza a csapatversenytől, majd a csütörtökön esedékes egyéni összetett versenytől, amelynek nagy esélyese, címvédője lehetett volna. Ha ő is egy törés vagy zúzódás miatt lépett volna vissza, nem is lenne kérdés, hogy gyógyulnia kell. És nem is lenne elvárás, hogy ebben a fizikai állapotban versenyezzen. Azt viszont – bármennyire is kezd beszivárogni a közbeszédbe – még mindig nehéz elfogadni, hogy egy mentális sérülés ugyanúgy akadályt jelent, mint egy fizikai.

És a tornában ez hatványozottan így van. A mentális sérülés ugyanis itt szorosan összekapcsolódik a fizikai sérülés kockázatával. Ha egy mozdulat nem jól jön ki, akár a sportoló élete is veszélyben foroghat.

KUNIHIKO MIURA / YOMIURI / THE YOMIURI SHIMBUN VIA AFP

Egy sportolóhoz hozzátartozik a keménység (vagy legalább annak látszata). Ha valaki a győzelemre hajt, akkor őt nem lehet megtörni, akkor ő nem lehet mentálisan gyenge. Biles most ezt a sztereotípiát verte szét, mégpedig úgy, hogy a gyengeség jelét sem mutatta. Mind inkább világossá válik, hogy amit tett, az csak még nagyobb erőről tanúskodott. Az információk fényében ugyanis, az lett volna a hiba, ha ebben az állapotban bevállalja a csapatversenyt, majd a szintén lemondott csütörtöki egyéni összetettet. Ezt egyébként a sajtótájékoztatón is logikusan levezette:

„Azután a teljesítmény után, amit nyújtottam, nem akartam továbbmenni. A testem nem sérült meg, csak egy kicsit a büszkeségem. (…) Már nem bízom annyira magamban. Végső soron mi is csak emberek vagyunk, nem sportolók. Van, amikor vissza kell lépned egyet. Nem akartam semmi hülyeséget csinálni. Ez az olimpia, a világ legnagyobb sporteseménye, amin ha nem száz vagy százhúsz százalékot teljesítesz, megsérülhetsz.”

AFP / LIONEL BONAVENTURE

Bárhogyan érvelt is, a fotelekben elterülő szurkolók és a kommentekben kiütésre játszó internetezők közül sokan „átláttak” rajta.

• Cserben hagyta a csapatát/országát/rajongóit,
• Csak magával törődött, önző volt,
• Minek ment oda, ha nem bírja.

Nyilván senki nem jut el arra a csúcsra, ahol Simone Biles lassan tíz éve van, elképesztő mentális erő nélkül. Biles eddig 31 olimpiai és világbajnoki érmet nyert, a teljesítményét nevezték emberfelettinek, kikiáltották nemcsak a világ legjobb tornászának, hanem a legjobb sportolójának is, a nevéhez olyan elemek fűződnek, amelyekkel mások még csak próbálkozni sem mernek, kitolta a sportága határait, és közben – egykori állami gondozottként, szexuális zaklatások túlélőjeként – társadalmi kérdések szószólója lett. Nehéz ezek után azt állítani, hogy Simone Biles ne viselné jól a nyomást. A visszalépése mégis olyan megdöbbenéssel járt, aminek érdemes a mélyére ásni.

ULRIK PEDERSEN / NURPHOTO / NURPHOTO VIA AFP

A korábban leginkább csak mentális gyengeségnek gondolt mentális egészség kérdése alig néhány éve lett téma egyaltalán az élsportban. (Sportpszichológiai kérdésekről persze korábban is volt szó, de csak mint a sportoló győzelmi esélyeinek a maximalizálásara való eszközről.) Nem sokkal a 2016-os riói olimpia előtt minden idők legeredményesebb úszója, Michael Phelps volt az, aki beszélni kezdett a depressziójáról és öngyilkossági gondolatairól. Néhány hónapja pedig a teniszező Naomi Oszaka volt az, aki nem csak szóba hozta a mentális egészségét, hanem tett is érte: először csak a kötelező, ám számára extrán megterhelő sajtótájékoztatókon nem volt hajlandó részt venni a Roland Garroson, majd az egész tornától visszalépett – egy járható út mintáját kínálva Simone Bilesnak is.

Naomi Oszaka

KEITA IIJIMA / YOMIURI / THE YOMIURI SHIMBUN VIA AFP

Simone Biles visszalépése azért is volt sokkoló, mert az eddigi eredményeit olyan eleganciával és könnyedséggel érte el, hogy könnyű volt elfelejteni azt a rengeteg munkát, amit ezekbe az eredményekbe bele kellett tennie, a nyomást, amit az újabb meg újabb győzelmek csak felerősítettek, és az életét meghatározó toxikus folyamatokat az állami gondozottságtól kezdve a szexuális zaklatáson át a rasszista támadásokig.

Simone Biles ráadásul a sportolói kiválóság mellett a társadalmi felelősségvállalást és a példakép szerepet is komolyan veszi. Egyike annak a több száz fiatal tornásznak, akit az amerikai tornászcsapat valaha mindenható orvosa, a 175 év börtönre ítélt Larry Nassar zaklatott, és visszatérően bírálta az amerikai tornásszövetséget, amiért éveken át nem vette komolyan a Nassar elleni panaszokat.

A szörnyetegek a szemünk előtt vannak, csak észre kellene venni őket

Az amerikai tornászok elképesztő erővel mutatták be a gyakorlatokat és gyűjtötték az érmeket a világversenyeken, miközben a rendszer, amely az őket évtizedeken át zaklató sportorvosnak védelmet nyújtott, tehetetlenné tette őket a visszaélésekkel szemben. Egy új dokumentumfilm most megpróbálja visszaadni nekik azt az erőt és tartást, amit Larry Nassar és a sportágat irányító hatalmasok elvettek tőlük.

A tokiói olimpián sem csak azért van ott Biles, hogy újabb érmeket szerezzen a már így is tekintélyes gyűjteményébe, vagy bizonyítsa, hogy ő a legjobb – ezen már rég túl van –, hanem azért, hogy a tornasportban szervezeti változásokat érjen el. Azt mondta, úgy érzi, ha a szexuális zaklatások túlélőjeként nem lenne ott az olimpián – az egykori áldozatok közül immár egyedüliként –, akkor félresöpörnék az ügyet, és nem születnének érdemi változások.

Aznap, amikor a riói olimpiai címét megvédhette volna egyéni összetettben, az Instagramon annyit üzent, a rengeteg szeretetből és támogatásból megértette, hogy

Simone Biles sokkal több, mint az eredményei vagy mint a tornasport.

View this post on Instagram

A post shared by Simone Biles (@simonebiles)

Az élsportban, ahol mindent az eredménynek kell alárendelni, ez nem kis felismerés.

Annak megértéséhez, hogy miért is nagy dolog Simone Biles visszalépése, és hogy milyen múltbeli reflexekből és kötöttségekből kellett kirángatnia ezt a döntést, érdemes visszamenni a cikk elején emelgetett 1996-os olimpiához, ahol az amerikai tornászcsapat Károlyi Béláék irányításával aranyérmes lett. Nem Kerri Strug volt ugyanis az egyetlen, akinek a saját sérülésével kellett fizetnie az aranyért. Az akkor 14 éves Dominique Moceanu a fejére esett a gerendán, amelyen eleve egy sípcsonti stressztöréssel versenyzett.

A Twitterre a gyakorlatáról kitett videó mellé most azt írta, az esése után még csak meg sem vizsgálták a nyaki gerincét, néhány perc múlva pedig már a talajon folytatta az olimpiai szereplést. Moceanu azt írta, olimpikonként soha nem volt beleszólása a saját egészségébe – Simone Biles most épp ennek a beleszólásnak a jogával élt.

I was 14 y/o w/ a tibial stress fracture, left alone w/ no cervical spine exam after this fall. I competed in the Olympic floor final minutes later. @Simone_Biles ������ decision demonstrates that we have a say in our own health—“a say” I NEVER felt I had as an Olympian. pic.twitter.com/LVdghdAh1g

— Dominique Moceanu (@Dmoceanu) July 28, 2021

A tornában lényegében olyan medencébe ugrunk fejest, amelyben nincs víz. Ha elveszíted a képességed, hogy megtaláld az egyensúlyod – ami Simone Biles döntésének a hátterében állhat – a következmények katasztrofálisak lehetnek. Jól döntött, a csapat és a saját maga érdekében is – magyarázta Moceanu a saját tornászkarrierjének minden tapasztalatával.

Hogy mégis miért állnak sokan értetlenül az előtt, hogy egy felnőtt sportoló a saját egészsége érdekében dönt úgy, hogy nem vesz részt egy olyan versenyen, amelynek a megnyerését az egész világ elvárta tőle, az leginkább azért van, mert nem szoktunk hozzá, hogy sportolók ilyen döntéseket hoznak. Hogy egy aranyéremnél bármi más fontos lehet. 25 évvel ezelőtt, Károlyi Béláék vigyázó szemei előtt erre esélye sem lett volna.

Simone Bilest most – a csapat ezüstérme mellett – azért ünnepelik, mert szakított a mélyen gyökerező hagyománnyal, miszerint egy sportolót nem akadályozhatnak fizikai és mentális határok, ezért a világ bármit elvárhat tőle. Ezért is ér fel forradalommal, hogy a világ legnagyszerűbb sportolójának kikiáltott Simone Biles kezébe vette a döntést, és saját maga határozta meg, hogy mi is számít sikernek.

Még több Élet + Stílus a Facebook-oldalunkon, kövessen minket: